AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1981. Budapest (1983)

III. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Fallenbüchl Zoltán: Ambrus Zoltán az író és a könyvgyűjtő

Azzal tisztában volt, hogy lesznek nehézségei. De azzal, hogy ennyire nehéz helyzettel kell megbirkóznia, mint amilyenbe valójában került, nem számolt, hiszen eddig még egyetlen nemzeti színházi igazgatónál sem volt példa erre. Keserves korszak ez. A háború, majd az azt követő pénz- és nyersanyaghiány miatt nincs mód a színház legalapvetőbb anyagi szükségleteinek kielégítésére sem. A költségvetés a színház szükségleteit nem fedezi. Már pedig pénzügyi alapvetés nélkül nincs sem színdarab, sem díszlet, sem színész. Ambrus azonban nem csüggedt. Azonnal felismerte, hogy az egyetlen út a nehézségeken való felülemelkedésre az, ha sikerül a színházat nyereségessé tennie. A rossz felszerelésen nemigen lehetett segíteni, de jó színművekkel és jó előadásokkal valamennyire ki lehetett egyensúlyozni a hátrányos helyzetet. Az előadások okozták a kisebb gondot: Ambrus úgyis a klasszikusok bemutatását tartotta elsődlegesen nemzeti színházi feladatnak; erre most volt lehetőség, bár gyenge külsőségek közt. Nehezebb volt a szereposztás kérdése. Minden társulati tagnak nem lehetett eleget tenni; és a színház belső anarchiája, a színészek egymásközti rivalizálása, vitája az egyes szerepekért rengeteg gondot okozott neki. Hol diplomáciával, hol eréllyel végre elérte, hogy a Nemzeti Színháznak az utóbbi években már szinte bomlófélben levő együttese munkaképessé vált. Olyan műsorpolitikát alakított ki, mely a közönségre is vonzó volt, és a meglevő színészgárdát is aránylag a legjobban tudta foglalkoztatni. Gondja volt új, fiatal színészek szerződtetésére is. Kiss Ferenc, Bajor Gizi, Űray Tivadar az ő felfedezettjei voltak, bár a színháznak az anyagi nehézségek miatt nem mindig sikerült a foglalkoztatásuk; s a két rivalizáló rendező: Hevesi Sándor és Csathó Kálmán is bizonyosfokig rákényszerült a közös ügy: a Nemzeti Színház érdekeinek szolgálatára. Kétségtelen, hogy Ambrus a színházat elsősorban irodalmi intézménynek tekintette; a Nemzeti Színházat pedig különösen annak. A színpadot főként interpretációs színhelynek tartotta; de azért nem becsülte alá a színészi teljesítményt sem. író, rendező és színész együttes produkciójának tekintette a jó előadást; de az alapot mégis a mondanivalóban látta. Ezért is igyekezett mindenáron a gyenge színdarabokat távoltartani a Nemzeti deszkáitól. De jó új darabok lekötésére ritkán volt alkalma. Ami viszont a rendezés ügyében való konzervativizmusát illeti, ez nemcsak esztétikai normákból folyt, hanem annak is következménye volt, hogy ebben az időben a színházak állapota általában olyan volt, amilyen nem ad módot nagyobb rendezői kísérletezésre; nemcsak a Nemzeti Színháznál volt ez így, de másutt is. A színdaraboknak pedig olyanoknak kellett lenniök, melyek biztos közönségre számíthatnak. Ezért azután az igazgatóságának korszaka, írói meggyőződése miatt is, a színházi adottságok miatt is, a klasszikus színművek korszaka volt. De egyes új darabok is, mint Gárdonyi A bor című vígjátéka, az ő igazgatósága alatt kerültek színre. Ambrus invitálta is az írókat, Gárdonyit, Herczeget, Móriczot, hogy adjanak színműveket a Nemzeti Színháznak. Mint igazgatónak egészen egyedi volt a helyzete. Még a királyság idején nevezték ki igazgatóvá, a Károlyi-kormány, majd a Tanácsköztársaság megerősítette e tisztségében és a kormányzóság korszakának első 537