AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1980. Budapest (1982)

II. A könyvtári munka elvi és gyakorlati kérdései - Zircz Péter: A könyvtári szakfelügyelet

még — hierarchikus felügyelet keretében — az MM irányította. Figyelembe kell továbbá vennünk az utasítás kiadásának időpontját (1958!): a magyar könyvtárügy — amelyet az ellenforradalom meglehetősen s szétzilált — helyreállításának, „rekonstrukciójának" egyik alapvető eszközéül szolgálhatott az utasítás. Nincsenek ismereteim az 1958 — 1968 közötti időszakról (a szakirodalom meglehetősen szűkszavú e tekintetben), a történtek kinyomozása a minisztérium irattárában végzendő kutatásokat igényelne, feltételezhető azonban, hogy — mivel a közművelődési könyvtárak irányításával közvetlenül a minisztérium foglalkozott — a szakfelügyelők tevékenysége alighanem mindenekelőtt a szakkönyvtárakra, pontosabban: az egyetemi könyvtárakra (ezek némelyikét viselte meg a leginkább az ellenforradalom), valamint a szakkönyvtári hálózatokra irányulhatott (mert ezek tevékenységéről tudott mindig a legkevesebbet a Könyvtárosztály). Saját tapasztalataim alapján számolhatok be a Könyvtárosztály 1968 utáni ez irányú gyakorlatáról: mint az osztály munkatársa, utasítást kaptam néhány szakkönyvtári hálózat szakfelügyeletének megszervezésére. Több ún. minisztériumi hálózat „szakfelügyelésére" került ily módon sor (váltakozva, mindig másikra). Saját tapasztalataimra támaszkodva állíthatom azt is, hogy ezeknek az éves szakfelügyelői megbízásoknak gyakorlatilag semmi értelme nem volt: az egy-egy hálózat szakfelügyeletével megbízott külső szakember (akit összeférhetetlenségi okokból más területről kellett felkutatni) a legkevésbé sem látott a hálózati központi problematika mélyére, munkája felületi jelenségek regisztrálására szorítkozott, arról meg már szólni sem lehetett, hogy a hálózathoz tartozó tagkönyvtárakkal is érdemlegesen foglalkozott volna. Ezt azonban az egy-egy szakkönyvtári hálózathoz tartozó tagkönyvtárak mennyisége (nem egy esetben többszáz könyvtárról volt szó) önmagában is lehetetlenné tette. A szakfelügyelői beszámolók részint statisztikai adatokból (a tisztességesebbeknél: némi elemzésükből is), részint olyan szakmai események, problémák jelzéséből tevődtek össze, amelyek a statisztikai beszámoló rendszerből és a szakmai közéletből kivehetők voltak. Épp ezért a hetvenes évek közepére ezt a fajta szakfelügyelői rendszert megszüntettük, további szakfelügyelői megbízásokat nem adtunk ki. Kivételt képezett az egyetemi könyvtárak szakfelügyelője, aki — minden esetben valamelyik egyetemi könyvtár igazgatója — operatív munkát is végzett, szervezte, irányította az egyetemi könyvtárigazgatók tanácsának (régebbi nevén: kollégiumának) az éves működését, közvetítette a Könyvtárosztály igényeit, beszámolt a testület működéséről. Tudomásom szerint ez (és a később ennek mintájára létesített, a főiskolai könyvtárigazgatók tanácsának elnöki funkcióit is ellátó) főiskolai könyvtári szakfelügyelő végzett érdemleges munkát. A fentiekből leszűrhető tapasztalat: az izoláltan, magára hagyottan működtetett szakfelügyelővel szemben jobb jogi hatásfokkal működik az adott szakterület szakmai irányító-tanácsadó testületét is vezető, azért felelős szakfelügyelő. A tanácsi közművelődési könyvtárak felügyelete a tanácsi kezelésbe adást követően az illetékes járási, megyei tanácsok feladatává vált. Ágazati felügyeleti jogkörét a Művelődésügyi Minisztérium a minisztérium általános ágazati felügyeleti vizsgálatai, ill. célvizsgálatok keretében (továbbá: ter118