AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1978. Budapest (1980)

IV. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Fried István: Petőfi Sándor és a magyar irodalmi múlt („Széphalmon" c. versének értelmezése)

dolat, mint költői és hazafiúi magatartás. PETŐFI országjárása során jutott el Széphalomra, és az a kép fogadta, ami ERDÉLYit. ERDÉLYI az íróról szólt, PETŐFI a hazafiról, őt a nemzeti hálátlanság gondolata foglalkoztatta; azt találta itt, amiről már korábban is oly keserű sorokat vetett a papírra. Csak néhány részletet idézünk az 1846 —47-es esztendők versterméséből, hogy lássuk, KAZINCZY sírjánál támadt érzései állandóan visszatérő—zaklató gondolatai: Oh e hazában olyan sok jeles Sírján ingatja vándor fuvalom A feledésnek tüskebokrait. (Vajda Péter halálára) Fakereszt illet, megváltók, titeket! (Fakereszt) Talán az élet, munkáinkért Nem fog fizetni semmivel. . . (A XIX. század költői) És a hősök, kik itt a hazáért vívtak, Hazátlan bujdosók, földönfutók lettek. (A majtényi síkon) Az úti levél részlete és a vers egyazon ihlet szülötte. Az úti levélben szinte lírai hévvel árad a szó, az érzelmek alig férnek prózai keretükbe; mintha versbe kívánkoznának. A leírás tárgyilagos bejelentéssel kezdődik: ,,Új helytől fél órányira éjszak felé esik Széphalom, Kazinczy Ferenc egykori lakása". A folytatás is megmarad a szemlélődésnek ezen a fokán, a rövid mondat aligha sejteti a megfékezett indulatot: „Nevét megérdemli, mert festői szépségű táj". A továbbiakban azonban már nem fegyelmezi magát a költő; kitör, hasonlatai meglepőek, érzékletesek. Kapcsolatba hozható ez a magyar és általában a kelet-közép-európai, főleg a lengyel romantika orientalizmusával. PETŐFinél sem ez az első eset, hogy ilyen hasonlattal ól. A III. számú úti levélben is találunk erre példát (,,milyet csak a beduin érez Arábia sivatagjaiban"). „Kötelessége volna minden emelkedettebb lelkű magyarnak életében egyszer oda zarándokolnia, mint a mohammedánnak Mekkába." A következő gondolattól kezdve mintha tagadná az előző mondatokat, az ellentét éles, az eddigi harmadik személy helyett többes szám 2. személyű alakok alkalmazására kerül sor. A költő megszólít, provokál tetemre hív. „Es mégis jobb, ha nem mentek oda, mert nagyon erőslelkűeknek kell lennetek, hogy azon sírhalomnál meg ne esküdjetek, miszerint a hazáért soha, de soha egy lépést is tenni nem fogtok." A fájdalmasan hangzó mondat hangulatát nem rontja le a jogi nyelvből származó és ekkor már igen sokszor csak tréfás színezetű „miszerint" kötőszó: a kiemelt részlet egészében nemcsak elbírja a más hangulatú kötőszót, hanem a fájdalom apró eltorzulásával szinte kívánja is, némi gúnyt lopva bele a gesztusba. Ezután lép be a költő, hogy felső fokú mellékneveivel érzékeltesse a pusztulás és a feledés képét: azt, amelyet a Vajda Péter halálára írott költeményben is fölvázolt. Ott még érzelmes zöngék kísérték a költői fikciót, itt a bizonyosság miatt drámaibb, nyersebb, érdesebb a hangvétel. Ez az a mondat, amelyet verssé tördelve is olvashatunk: 458