AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1978. Budapest (1980)

IV. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Fallenbüchl Zoltán: A Blaeu-térképofficina atlaszkiadásai és magyar vonatkozásaik

hallható soraiból. Nem idealizálja, de nem is kicsinyli le az országot s annak népét, melynek szerinte legfontosabb ismertetőjele az, hogy az állandó harc légkörében él. Soraiban bizonyos csodálat érezhető a sokat vérző nemzet iránt. Először Hungária nevének eredetét etimologizálja. Azután a fővárost, Posoniumot, azaz Pozsonyt ismerteti, kiemelve annak közjogi fontosságát, a koronázó város rangját. Sorra megemlékezik — hosszabban vagy rövidebben — Érsekújvár, Magyaróvár, Nagyszombat, Nyitra, Trencsén, Eperjes, Sáros vár, Lőcse, Galgóc, Kassa, Tokaj vár, Ungvár, Szatmár, Nagykároly, Fülek vár királyi kézen levő helységekről. A hódoltságból Szegedről, Csanádról, Egerről, Debrecenről szól, melyről kiemeli, hogy Erdélynek is fizet adót. Azután Temesvár, Szolnok, Hatvan, Vác, Pest, Kalocsa és a dunántúli határvárak felsorolása következik. Ismét a királyi Magyarország területére tér át, Komárom erős várát emeli ki; a Csallóközben szerinte 300 falu van 15 000 lakossal. Győr, Pápa, Szombathely királyi várai és városai után még egyszer a török megszállás alatti országrészre tér vissza, Esztergomot, Visegrádot írja le. Budáról szólva kiemeli, hogy míg magyar főváros volt, virágzott, a török alatt azonban lehanyatlott. A híres Corvina-könyvtárat és a fürdőket emlegeti. Végül még Székesfehérvárról és Pécsről szól. A hegyrajz tekintetében BLAETJ információi ismét jónak mondhatók. A Kárpátokat, a szepesi és a körmöci hegyeket („Kermeuthi Hegyec") valamint aMátrát és a Bakonyt tartja a legfontosabbaknak. Igaz, a Bakony nem magas hegység, de ebben az időben nagy erdőségeivel fontos stratégiai akadályt és jó sertéslegelőhelyet jelentett. A vizekről azt írja BLAETJ, hogy a Duna kivételével egy folyó vize sem iható. Nagyon rossznak mondja a levegőt, azt javasolja az esetleg odautazni szándékozónak, hogy egy helyen se tartózkodjék egy hónapnál tovább a betegségek elkerülése végett. A magyaroknak, akik már megszokták azt — mondja — nem árt az éghajlat. Ezzel a nézettel a kor általános meggyőződését fejezi ki, mert a XVI. század vége óta Nyugaton ez volt az általános vélemény. Bár újabban ezt némelyek kétségbevonják, a magyarországi éghajlat egészségtelen volta e korban kétségtelen. Magyarország ásványi kincsei közül a sót és a nemesfémeket emeli ki, majd — ismét általános véleménynek adva hangot — azt fejti ki, hogy annak földje igen termékeny: egész Európát el tudná látni élelemmel. Ezután a közjogi méltóságokat sorolja fel, ismerteti azok szerepét és az ország közigazgatását. Adatai hitelesek. Az ország történetével kapcsolatban a hun—magyar rokonságról szól, és közli a fejedelmek és királyok archontológiáját. A magyar népről rövid jellemzést ad: harcias, széthúzó, dicsvágyó, büszke és pompakedvelő. A jellemzés a kor nemességére szabott lehet, de tükrözi az egész népet is. Ismerte BLAETJ az ország polyglott jellegét is: három nyelvet használnak szerinte itt: a magyart, németet és a szlávot. Az öltözködésről és a lakásviszonyokról is beszámol, végül a vallási megoszlásról. Egyik érdekes számszerű adata a hódoltság területén 30 000 katolikusról szól. Mik voltak BLAETJ forrásai? Ez külön vizsgálatot érdemelne. Mindenesetre a XVI. századi íróktól — talán OLÁH Mklós, Salomon SCHWEIGER, 370