AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1976-1977. Budapest (1979)

V. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Bata Imre: Ady Isten-élménye

Az Élet egy elgondolása, Egy dal, melytől egy csúf óránk megszépült, Teremtés volt a leikeinkben, Újra-újra egy-egy új világ épült. A teremtő, világkép-alkotó Embert ünnepli ADY A nagyranőtt Krisztusokban, az Embert, aki ugyanaz a metafora, mint mindig volt az Isten. A megistenült embert ünnepli, mert övé a teremtés, ,,S Isten csak egy megócskult koronája". Az Ember ott áll most, ahol eddig mindig az Istent láttuk vagy épp csak sejthettük; az Ember a maga teljes távlatában: S mert halhatunk bármelyik pereben S célunk mégis az örökkévalóság, Minden igaz ember ezért hős S az emberszívben van a legtöbb jóság. S a jelenvaló látvány árnyéka a múlt, az is átváltozik: Tömjénbűzös, gaz korszakokban, Mikor öltek, raboltak Krisztus-hitben: Akkor is az Emberben maradt meg Egyedül és legtisztábban az Isten. A teremtett Isten, a hiány kompenzálta Eszme, a nagy Szándék, s Érezzük növekvő lelkünkben A Lehetetlent legyőző hatalmat S hogy egykor eggyé egyesülnek Az új világok, az új birodalmak. Egy lesz majd millió világból, De ez az egy minden örömmel teljes S ez a szegény Siralom-Völgye Mindenkinek kedves, jó lakóhely lesz. A kigondolt Isten, aki az Ember Szándéka, Álma, szent Lehetetlenje volt és maradt, mégis csak megteremti az Egy-Világot. A kimérás lelkű ADY, a világ — világkép — teremtő költő, a magát — énjét — veszteni is tudó, most újra tudja már, hogy kicsoda. Szeretlek halálos szerelemmel, Te hű, te jó, te boldogtalan, Te elhagyott, te szép, béna ember, Te: Én szegény Magam. Megtalált Énje „fájdalmas Én", de Te vagy: életek élete A legidegenebb és a legszebb. A bajvívás és a következetesen kiállott éntudat-vesztés, valamennyi küzdés és szenvedés egyetlen Igét sok alakban tartott szorosan, s ez volt ADY Istene. A magunk szerelme így foglalja össze: Óh, belső csaták diadal-gyémántja, Óh, nagy győzés a legbőszebb felen, Óh, rendelés, Te legforróbb Titok Gőgömnek Gőgje, nagy Gőg: az enyém. 510