AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1974-1975. Budapest (1978)

II. Az OSZK gyűjteményeiből és történetéből - Berlász Jenő: Hogyan fogadta társadalmunk és a külföld a Széchényi Könyvtár alapítását?

Igen fontos társadalomtörténeti tény ez, amely a polgári értelmiség fogalmának korszakunkban és a reformkorban való jogos használatát igazolja, s egyben azt is megmagyarázza mit kell ez alatt érteni. Nyilvánvalóan azt a gimnaziális, vagy akadémiai iskolázottságú intelligenciát, amely egyrészt természetesen a királyi kiváltságos városok rendi polgárságából, másrészt azonban a nem királyi jellegű szabad és szabados városok polgári lakosságából sarjadt ki, s amely — lett légyen bár formailag nemes — polgári keresetből (mint magán- vagy közalkalmazásban álló tisztségviselő, tanár, nevelő, földmérő, esetleg mint önálló ügyvéd vagy orvos), tehát nem feudális járadékokból vagy jövedelmekből tartotta fenn magát. Kiegészítő rósz gyanánt járultak ehhez a civil (laikus) jellegű értelmiséghez olyan papi elemek is, akik főképpen világi irányú intellektuális tevékenységet folytattak; zömüket protestáns lelkészek, kisebb részüket rendházakon kívül élő katolikus szerzetesek tették; ortodox papok csak elvétve akadtak közöttük. íme, ez a polgári értelmiség jelentése tágabb, ,,

honorátior" értelemben. Szűkebben azonban e fogalom alatt a szóban forgó kiterjedt csoportnak csak legfelsőbb, legkimagaslóbb rétegét kell érteni, azt, amely hivatásszerűen tudományos vagy szépírói alkotó munkát végzett, s nyomtatásban közzétett műveivel szolgálta a társadalom és a nemzet ügyét, vagyis az ún. literátoroka,t. Ok voltak könyvkultúránk s egész szellemi életünk fejlesztői, nemzeti tudatunk megújítói, érzésvilágunk alakítói.

172 Magától értetődik, hogy ez a literátor-réteg strukturálisan nem volt egyöntetű, homogén társadalmi képződmény. Túl a fent ismertetett rendi különbségeken, választóvonalat alkothatott bennük még a hitvallásbeli hovatartozás, a világi vagy papi hivatás és természetesen az anyanyelvi adottság. A vallásos ellentéteket azonban a felvilágosodás évtizedeiben átalakult társadalmi gondolkodás nagymértékben letompította, a nyelvi ellentét pedig még csak ekkoriban kezdett a közömbösség burkából kibontakozni. Végső fokon úgy látszik, hogy literátor-társadalmunk mozaikszerű részei a 18—19. század fordulóján mindinkább harmonikus együttest alkottak; összhangba rendezte őket közös törekvésük: az elmaradott feudális állapotokból való kibontakozás vágya. Az 1772 óta megindult szellemi erjedés s különösképpen az 1790. évi nagy röpiratháború meggyőző tanúságot tett arról, hogy literátoraink — rendi és nyelvi hovatartozásukra való tekintet nélkül — milyen jól fel tudták mérni az elavult jogrendnek, az agrárius provincializmusnak, a szűk látókörű partikuláris politizálásnak és a szervezetlen, széthulló kulturális életnek fejlődésgátló szerepét. Meggyőződést szerzett új polgári értelmiségünk arról is, hogy az archaikus viszonyokból való kilábolás csakis a rendek, kivált a középnemesség meggyőzése és közreműködése által lesz lehetséges. Űgy vélem: azok a tudományos és ismeretterjesztő nagy erőfeszítések, amelyeket e korban Bessenyeiék fellépése után, magyar nyelven többek között ARANKA György, DECSY Sámuel, DUGONICS András, GÖRÖG Demeter, KEREKES Sámuel, MOLNÁR János, NAGYVÁTHY János, PETHE Ferenc, RÁTZ Sámuel, RÉVAI Miklós, SZACSVAI Sándor és VÁLY András, — latinul: kivált KATONA István, KOVACHICH Márton György, PRAY György, SCHÖNWISNER István és WALLASZKY Pál, — németül pedig ENGEL János Keresztély, SCHEDITJS Lajos, SCHWARTNER Márton és WINDISCH Károly Gottlieb fejtett ki — közvetlenül vagy közvetve —, mind a nemesség társadalmi mozgósítását, akti172. MIT III. k. 80-87. 1. 143