AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1973. Budapest (1976)

III. Könyvtártörténeti és művészettörténeti tanulmányok - Miklóssy János: Irodalmi folyóirataink a Bach-korszakban (1849—1859)

ordítva szeretés", és végső soron a tettek mezejéről a passzív ellenzékiség, az italon növesztett illúziók világába csalta művelőit. A PETŐFi-epigonok termelte „korhelylíra" — amely a Hölgyfutár után a Napkeletben újabb, az előbbinél markánsabb orgánumra lelt — kezdettől fogva magán hordta a korábban számba vett kór jelenségeket, a provincializmussal egybekötött nagyhangú magyarkodást. A verseiket létrehívó hangulatot, alighanem az „irányzat" nagymestere, a PETŐFivel akkoriban vetekedő népszerűségű LISZNYAI Kálmán éri legtalálóbban tetten: „S bármily nagy a dínom-dánom / Nem feledjük a — hazát: / Ez a fő ok az ivásra, / Kedvteremtő mulatásra, / Rajta hát! / Igyék az egész ország!!" (Komlókerti cimboradalok). Es isznak is derekasan a Komlóban, az Aranysasban és országszerte. LISZNYAI Magyar boristenítő dalokat ír a Napkeletbe, gondosan lajstromba véve a hon valamennyi istenítésre alkalmas borát, a tokajitól az ószerednyeiig, amelynek fogyasztása — „Nemzeti kötelesség!" Fél országot mondhatják pertu cimborájuknak, VAJDA János a Nővilágb&n nem is emlegeti VAHOTot másként, mint „országos barátunk"-nak. LISZNYAI és VAHOT időről időre országjáró körutakat, ún. dalidókat rendez. Ezekre a nagyarányú evészettel-ivászattal végződő, dallal, szavalattal egybekötött irodalmi-felolvasó estekre — amelyek a nemzeti érzést vannak hivatva ébren tartani — rendszerint magukkal viszik valamelyik nevesebb pesti cigányprímást, azaz: „nemzeti zeneművészt", a zenekarával — „nemzeti zenetársulatával". Dalidóikról szóló bombasztokkal tömött tudósításaikat olvasva, akaratlanul is VAJDA János Önbírálatba írt sorai jutnak eszünkbe: „Valóban, itt a haza eszméje uralkodik minden, még a legalacsonyabb tárgy fölött is, olykor egész a nevetségig. Itt van hazafi csizmadia, ,nemzeti hajművész', honi szoknya, és még ,nemzeti szagtalan árnyékszék' is". Maga a folyóirat neve — a Napkelet — is, mintegy kesztyűdobás a Pesti Napló köre európai tájékozódású műveltségeszményével szemben. Hát még azzal a zavaros, romantikus-nacionalista történetszemlélettel nyakon öntve, ahogy VAHOTék csinálták. „Vahot a hét vezér sátrai alatt dőzsölt" — jellemzi tömören a Polgárosodásban VAJDA János a Napkelet világát. Vezető költőjének, LISZKYAInak pedig ERDÉLYI János állapítja meg tővel-heggyel összehányt „ősmagyar mitológiájáról", hogy azok egyszerűen szlovák babonák. A dilettantizmus jegyében fogant KTJBJJSTYI Lajos értekezése „A keleti nyelvek diadala"-ró], továbbá THALY Kálmán (Turul dalok, Egy Zoltán korabeli vén lantos versei), CSAPÓ Kálmán (Emős), „ősmagyar" inspirációjú költeményei is. A lap típusát tekintve a Napkelet meglehetősen öszvér képződmény: az irodalmi divatlapok válságtüneteivel testén, ízelítőt ad az előtte álló lehetőségek csaknem mindegyikéből. „Budapesti képes újság. A hasznos ismeretek, társasélet, irodalom, művészet és divat érdekében, hölgyek és férfiak számára egyaránt" — tudósít alcíme. Hát igen, ebben azután tényleg minden benne van, még az is, hogy sokat markol és keveset szorít. Egy ideig a laptársak is találgatják szándékát: a Vasárnapi Újság úgy sejti, hogy „nem annyira a néplapok, mint a szépirodalmi és divatlapok versenytársaul kelt fel a Vahot Imre lapja".

101 A Kalauz is — több kollégájával egyetértésben — az irodalmi divatlapok táborába sorolja. Sajtóéletünkben betöltött 101. 1857. jan. 18., 3. sz277