AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1973. Budapest (1976)

III. Könyvtártörténeti és művészettörténeti tanulmányok - Fried István: A magyar irodalmi népiesség az 1850-es években és a déli szláv népköltészet

sok megállapítására szorítkozik, hanem olyan fogalomrendszer kiépítésére teremti meg a kezdeti lehetőségeket, amely szöges ellentétben áll az általánosan elfogadott véleményekké]. A társtalanság, az egyedüllét élményéből, a magyar jellemvonások összegezéséből származó nemzetkarakterológiát fejtegetések szintén erősen kapcsolódnak a népiesség egyre szélesebb körben való érvényesüléséhez. Ebben az esetben KÖLCSEYtől SzÉCHENYiig fejlődik ki a rendszer, amely a reformkorban egyre demokratikusabb töltést kap, s ERDÉLYI János humanista töltésű ábrándjához vezet „a nemzet családéletéről".

33 Maga ERDÉLYI tágítja a nemzettudatot a dunatáji harmónia irányába, s ennek konkrét lecsapódása az általunk idézett néhány dolgozat.

34 Sajnos, még sokáig, szinte ADY Endréig és BARTÓK Béláig kell várnunk a szomszédos népek művelődésének általános nemzeti érvényű befogadásáig. A XX. század azonban ilyen előzményekre támaszkodva kísérelhette meg a népiesség eltorzult magyarázatából fakadó nemzetkarakterológia helyesbítését, kiigazítását. Ha az egyik értekező a népköltészetet „népkölcsönösségi eszmetárgy"-nak nevezi,

35 az egyúttal azt is jelenti, hogy tudatosan el akar térni az egyoldalú, nemzetivé növesztett perspektívától, s a nagyobb egységben való szemlélés mellett tör lándzsát. Ezt a kérdést az IPOLYI Arnold: Magyar mythologiája körüli vita is fölvetette.

36 IPOLYI — mint erre az újabb kutatás rámutat — a népiesség reformkorban kialakult, demokratikus értelmezését vallja, KÖLCSEY és ERDÉLYI nyomdokaiba lépve; a Magyar Mythologia „hivatva van egy józanabb új történeti iskolának megalapításául szolgálni". Mitológiájában a népi emlékezetre, a népmondákra apellál, s a lényeget tekintve tér el a HORVÁT István nevével fémjelzett — nem egyszerűen tudománytalan, hanem — konzervatív-nemesi nemzetszemlélettől, amelynek arisztokratikus felfogása, a népköltészetet tagadó volta éppen IPOLYI fejtegetéseinek a fényében tűnik ki. IPOLYI a népieskedéstől, a „kelmeiség"-től is elhatárolja magát, s az ERDÉLYI János kialakította fogalomrendszerben próbálja elhelyezni a néphagyományra alapított tételeit. Mindez ott kapcsolódik tárgyunkhoz, ahol IPOLYI bizonyítóanyagának részleteit kezdjük el vizsgálni. Ez az ARANY János könyvtárában is föllelhető és költőnk által sűrűn használt mű a szláv irodalmak és népköltészetek tüzetes tanulmányozása után jött létre. IPOLYI ugyan azokkal hadakozik, akik a magyar szavakat és a mondákat kivétel nélkül mind szláv eredetre vezetik vissza, álláspontja azonban jól mutatja az e kérdésben később részletesebben kifejtett véleményét. „Valamint már magában üres kérdés a nyelv kölcsönzés és sajátításának a nyilvánosnál mélyebben ható feszegetése, miután utolsó elemben nagyobbára ősnyelvi eredet és szóképzésre jövünk, vagy pedig viszonyos elsajátításokra; úgy van az a mythosnál méginkább, ugyan azon belső s külső az emberi természet mélyében fekvő okoknál fogva találunk hasonló s eltérő, bár a végelemben ismét találkozó képleteket; ennélfogva, miután teljes elszigeteltségnek egy népnél sem volt helye, amellett már, hogy mindnyája eredetegységre vihető vissza, minde33. Vö.: FENYŐ, i. m. 116-178., 379-380. 1. 34. A dolgozatokat is, szerzőik munkásságát is többen méltatták már. Pl. Ács Károly román népdalfordításairól DÁVTD Gyula és DOMOKOS Sámuel is megemlékezett (vö.: KEMÉNY, i. m. 422 — 427.), de Ács tanulmányait nem hozták kapcsolatba a népiesség fejlődésével. 35. Vö.: 32. sz

v

jegyzet. 36. VÁKKONYI Ágnes: Népiesség és történettudomány (Ipolyi Arnold születésének 150. évfordulójára). = Századok. 107. 1973. 523-527. 1. 230