AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1973. Budapest (1976)

III. Könyvtártörténeti és művészettörténeti tanulmányok - Fried István: A magyar irodalmi népiesség az 1850-es években és a déli szláv népköltészet

számokat. A tudósító szerint „együtt jártuk a kólót és a csárdást, együtt ittuk a bort; együtt hallgattuk a magyar és a szerb dalokat."

14 Mindehhez csak az Antonije HADZióhoz és Jakov IGNJATOVICIIOZ fűződő intenzívnek tűnő kapcsolatait tesszük hozzá,

15 s most már érezhetjük, hogy nem szokványos érdeklődés fűzi a délszláv népek énekeihez. E kapcsolat azonban nemcsak a regényeket színező motívumok hitelességében gyümölcsözött; kihatott JÓKAI tájékozódására is. A szláv (s ezen belül kiváltképpen a délszláv) népek dalainak, mondáinak őszinte tisztelete általában a népdal, a népballada magasra értékeléséhez vezetett, s ahhoz a már ERDÉLYI által megjelölt célkitűzéshez, amely a magyar írók számára a környező népek művészetének megismerését-megismertetését jelölte meg. JÓKAI nemzetiségpolitikája természetesen nem egyértelmű, sőt néhány esetben közelebb áll a kormányok által vallott fölfogáshoz, mint „A magyar irodalom missioja" című cikkéhez. De egy kérdésben feltétlenül következetes maradt: s ez a szláv népek művészetének becsülése. Ez nem választható el a magyar irodalom etnográfiai érdeklődésétől, a „népi" és a „népies" fogalomkörének meghatározásától, amely például ARANY Jánost is foglalkoztatta. Maga JÓKAI példátlan beleérzéssel — forrásait messze meghaladó szemléletességgel adta vissza a szerb és a román népdalok világát, tudta szinte az etnográfiai hitelességig beszéltetni népi hőseit (mint a kései Sárga rózsa című kis remekművében). Hogy idáig eljutott az író, abban a különböző népköltészetek tüzetes ismerete segítette. JÓKAI nem véletlen- vagy alkalomszerűen foglalkozott a környező népek költészetével, hanem módszeresen. Bebarangolta — többször is — Erdélyt, járt a Vág völgyében, ismerte az Adriai-tenger partja mellett élő emberek szokásait, s szerkesztőként tevékenyen szolgálta a különféle népek kulturális cseréjét. JÓKAI cikke és népköltészeti fordításai-átköltései kettős értékkel rendelkeznek: egyrészt példát adnak a környező, szomszédos népek irodalmának és művészetének megbecsülésére, s ez az inkább angol—francia—német—orosz tájékozódása irodalmi életben nem csekély érdem. Másrészt ezáltal a népies, illetve a népköltészetet rendkívül magasra tartó, s az etnográfiai kutatásokat egyre tudományosabbá és megalapozottabbá tevő, az összehasonlító irodalomtudomány felé igyekvő magyar művelődésnek is jelentékeny szolgálatot tesz. JÓKAI felhívására Ács Károly válaszol a legbeszédesebben: „hozzáfogok a román, török, szerb, illyr, tót s lengyel irodalom időnkénti ismertetéséhez, aszerint mint tehetségeim és egészségi körülményeim engedik".

16 Ács Károly a szerb és a román népköltészetnek valóban jó ismerője és fordítója lett. Igyekezete arra is kiterjedt, hogy társalgási könyvet adjon az érdeklődők kezébe. Tárgyunk 14. A szerb ifjúság mulató estélye. Fővárosi Lapok. 1864. II. 273. szám. — A szerb énekekről másutt is ír JÓKAI: A szerb beszeda. = A Hon. 1864. jan. 13. Idézi: CSUKÁS. . . 33-34. 1. 15. L. 13. sz. jegyzetet. JÓKAI 1860 —61-ben több verset szentel a délszláv—magyar kapcsolatoknak. Adjon Isten, fogadj Isten c. költeményében a szerbeket „hős testvérnép"-ként emlegeti, 1861-ben „Montenegrói dal" címen dicsőíti meg a montenegrói szabadsághősöket, 1860-ben pedig „horvát monda" nyomán írja meg A bán futárja című balladát, amelyben a horvát—magyar összefogás szükségességét hangoztatja. Mindhiába és Legyen úgy, mint még nem volt című versei általában hangoztatják a nemzetiségek megbékélésének fontosságát {Költemények I. Bp., 1898.) 16. Irodalmi levél Jókai Mórhoz. Magyar Sajtó. 1857. aug. 14. In: JÓKAI. .. Gikkek... 835. 1. 224