AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1973. Budapest (1976)

III. Könyvtártörténeti és művészettörténeti tanulmányok - Fried István: A magyar irodalmi népiesség az 1850-es években és a déli szláv népköltészet

A magyar irodalmi népiesség az 1850-es években és a délszláv népköltészet FEIED ISTVÁN A. szerb-horvát népköltészet az 1810-es esztendők óta jelen van a magyar irodalomban és az irodalmi köztudatban. Joggal beszélünk tehát — HORVÁTH János találó megjegyzése nyomán — „manier"-ról,

1 mikor egy versnem és egy verselési mód magyar változatának történetét kísérjük nyomon. A tízes trocheusok, melyek a teraszos szerkesztéssel vannak egybekötve, KAZINCZY Ferenctől — KöLCSEYn és VÖRÖSMARTYn át — PETŐFI Sándorig páratlan diadalutat jártak be, és bár eredetük valódi népköltészeti forrásra utal, a magyar költészetben éppen nem népi vagy népies hangvételt segítettek érvényre jutni. Hiszen e versnem képes volt magasztos hangú legendák megszólaltatására (VÖRÖSMARTY: Hedvig), az érző lelkiállapot rezdüléseinek tomácsolására (KÖLCSEY lírájában), de még a biedermeyer verset is elviselte (FIRTOSALYI Gerő: Szerbusz dal = Remény, Zsebkönyv, Kolozsvárt, 1839. 136.). A szerb-horvát népköltészet befogadása is a „szerbus manier"-vágta szűk ösvényen indult el. KAZINCZY Ferenc ugyanis — GOETHE és HERDER figyelmeztetésére hallgatva — szándéka szerint szerb népéneket tolmácsolt, melynek balladás hangja, szaggatott előadásmódja a régiség, a nemzeti hagyomány után vizsgálódó KöLCSEYben visszhangzott, és bár VITKOVICS Mihály másfél évtizeden keresztül más irányba terelte a szerb népköltészetről vallott nézeteket, példájával módosította a tízes trocheusok és a népköltészeti hang addig jórészt egyfelé tartó útját, mégis — a fejlődés paradoxona folytán — e módosult pályaív tette lehetővé a szerb-horvát népi epika és líra teljes értékű magyar érvényesülését. SZÉKÁCS József kötete fordulópontot jelent ;

2 nemcsak azért, mert eredeti nyelvből készült fordításokat értékelhetünk, hanem azért is, mert szakszerű, személyes élményen alapuló magyarázatokat mellékel kötetéhez, s ezzel példát ad a haszonnal forgatható, a tudomány eredményeit népszerűsítő népköltészeti gyűjteményes kötetre, amely eddig ugyancsak hiányzott a magyar irodalomból. Igaz, Vuk KARADZIC, majd Ján KOLLÁR, sőt Stanko VRAZ és Sima MILUTINOVIÓ-SARAJLIJA gyűjtése nem volt egészen ismeretlen a magyar író-olvasó előtt, főleg Vuk KARADZIC lipcsei kötetei ébresztettek élénk figyelmet, szinte kiadásukkal egy időben, 1. Tanulmányok. Budapest, 1956. 266 — 271. 1. — E témáról újabban: GÁLDI László: Szerb-horvát eredetű tízesünk. In: Szomszédság és közösség. Szerk.: Vujicsics D. SZTOJÁN. Budapest, 1972. 285 — 310. 1. 2. Szerb népdalok és hősregék. Pest, 1836. Vö.: FRIED István: Székács József és a szerb népköltészet. In: Szomszédság és közösség 259 — 284. 1. 219