AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1973. Budapest (1976)

II. Az OSZK gyűjteményeiből és történetéből - Berczeliné Monori Erzsébet: A Színháztörténeti Tár díszlet- és jelmezterveiről

történetével foglalkozó, egyre gazdagodó irodalommal párhuzamosan új tudományág van kialakulóban: a színpadművészeté. SPANNEAFT Ágoston, a múlt század 80-as éveinek legtekintélyesebb magyar díszlettervezője kedves közvetlenséggel még így fogalmazza meg a díszlet funkcióját: „. . . a díszlet csinál hangulatot, tulajdonképpen ez ringatja bele az embereket a megfelelő kor illúziójába, a darabhoz a jól megválasztott díszlet adja a miljőt . . ."

5 Alig egy évtized múltán, a modern színpadkép és rendezés két nagy mestere: Adolphe APPIA (1862— 1928)

6 és Edward Gordon CEAIG (1872—1966)

7 világszerte ismertté válik új elméletével, melynek hatása igen gyorsan terjedni kezd. BÁEDOS Artúr színigazgató, rendező és színházi szakíró, aki a magyar avantgardizmusnak lelkes képviselője és kísérletezője volt, az ő nyomdokaikon haladva azt írja: „A képzőművészetnek sem merül ki a szerepe a színpadon abban, hogy a kulissza szép legyen és arravaló festő tervezze meg a jelmezeket . . . érezni kell a színpad komplex anyagának egységét és a mindjobban a maga anyagának és céljainak természetére eszmélő mai színpad lényegét."

8 A mondat első fele a teljes színpadi realizmust művelő meiningeni udvari színház felfogása ellen irányul. A második fele, mely a színpad komplexitását emlegeti, már APPIA, S még inkább CEAIG tanítására utal, aki a szöveg (zene), rendezés és kiállítás egységét hangoztatja. APPIA és CEAIG a színpadkép felől próbálta a megújhodást véghezvinni. Max REINHAEDT a rendezés megszállottja volt. A kettő összeötvözésében látja a helyes utat MÁEKTJS László, maga is rendező, díszlettervező és szakíró, aki azt vallja, hogy a színpad nem festmény, hanem „önmagába zárt különvalóság". A díszlet mindig kép: képzőművészeti formák előre megkomponált egysége. A három képzőművészeti ág egy negyediknek szintézisévé válik a színpadi képben, ami „. . . olyan műalkotás, melyet két művész (a díszlettervező és a rendező) kollektív munkája hoz létre, építészeti, szobrászati és festői elemekből hozzáadva a szereplő ember mozgásainak vonalait és tömegeit . . ."

9 MÁEKUSnál tehát a színpadkép kialakításában megerősödik a díszlet mellett a rendezés szerepe. Megkísérli a színpad időbeli és térbeli tényezőit összehangolni. E kísérletek kiteljesítője OLÁH Gusztáv, aki már pályája legelején, 1930-ban azt írja: „A jelenkor díszlettervezése már nem is olyan egyszerű probléma, mint az még néhány évtized előtt volt. A ma díszlete már majdnem olyan szerves és jelentős tényezője egy színpadi előadásnak, mint maga a rendezés . . ."

10 S végül mit mond UPOE Tibor, aki a gyakorló tervező művész abszolút biztonságával, elméleti motivációk nélkül foglalja össze a díszlet szerepét: „A jó díszlet nem öncél, tehát nem lehet tolakodó: nem törekszik külön sikerre, nem akar feltűnni, aláveti magát a darabnak, a hangulatnak, 5. SPANNRAFT Ágoston: A díszletfestés. = Színház és Élet. 4. évf. 1906. 23. sz. 372. 1. 6. APPIA, Adolphe: La mise en scene du drama wagnérien. Paris, 1895. — ua.: Die Musik und die Inszenierung. München, 1899. 7. CEAIG, Edward Gordon: The art of the theatre. Edinburgh—London, 1905. — ua.

: On the art of the theatre. London, 1911. 8. BÁRDOS Artúr: Színpad és képzőművészet. = Magyar Iparművészet. 18. évf. 1. sz. 17. 1. 9. MÁRKUS László: Modern törekvések a színpad művészetében. = Magyar Iparművészet. 18. évf. 1914. 1. sz. — ua.: A színpadi díszlet stílusa. = Szépművészet. 1. évf. 1940. 3. sz. 63. 1. 10. OLÁH Gusztáv: Színpadi díszlettervezés. Színészeti lexikon. Szerk.: NÉMETH Antal. Bp. 1930. 909. 1. 11* 163