AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1973. Budapest (1976)

II. Az OSZK gyűjteményeiből és történetéből - V. Windisch Éva: Fondok az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárában

lehet csak az anyag technikai szabályokat szem előtt tartó gondozója: sokkal inkább a hagyaték első kutatója, aki a fondképző személy pályájának s az irategyüttes természetének elmélyült megismerése után olyan rendet alkot meg az anyagban, amely az eredeti összefüggéseket fenntartja és a további kutatók előtt is világossá teszi. Minden hagyaték egy kis világ, s mikroklímájának rögzítése, megőrzése a hagyaték feldolgozójának feladata. 5. Míg egyfelől a fondokban történő feldolgozás egyszerűbbé, világosabbá teszi a munkát a kutató számára, addig másfelől számos új problémát vet fel a kézirattáros számára mind a gyűjtés, mind a rendezés területén. Az alábbiakban ezek közül sorolunk fel néhányat — a válaszadást is megkísérelve, amennyiben ez gyakorlatunk, a rokon intézmények gyakorlata vagy a csekély mennyiségű vonatkozó irodalom alapján lehetséges. A problémák részben régiek, vagyis a kézirattárak korábbi feldolgozási korszakaiban is léteztek — az új módszer használata során azonban a problematikus kérdések új formában vetődtek fel. Ilyen mindenekelőtt a gyűjtés határainak kérdése, egyfelől levéltár és könyvtári kézirattár, másfelől kézirattár és kézirattár között. A könyvtári és levéltári gyűjtőkör kérdése bonyolultabb, több vitát kiváltott ügy annál, semhogy itt a fondok kezelésével kapcsolatos néhány kérdésen túlmenően kitérhessünk rá. A fondok kezelésének első korszakában, a kötetes kéziratok uralma idején, megfelelően a proveniencia-elv elhanyagolásának, azokat a levéltárba tartozó iratokat, amelyek eredeti helyükről az évszázadok során kiszakadtak, és valamely gyűjteménnyel az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárába kerültek, kisebb-nagyobb csoportonként kötetté formálták és feldolgozták. Amikor a proveniencia elvének felismerése általánossá vált, levéltári részről sérelmezni kezdték ezeknek az anyagoknak kézirattári kezelésben létét; végül a kézirattár átadta ezeket az iratokat az Országos Levéltárnak (személyek szerinti iratok, városi iratok, kamarai iratok stb.). A levelestár és analekta-sorozatokat létrehozó feldolgozási korszakban azután már a kézirattár is tartózkodott attól, hogy levéltári érdekű iratokat gyűjtsön — különben is, ezek nagy része a személyiségekre alapozott szisztémába csak nehezen lett volna beilleszthető. Ugyanakkor a kézirattár gyűjtésében átmenetileg bizonyos egyoldalúság kezdett mutatkozni: a gyűjteményt, talán a DiLTHEY-féle irodalmi levéltári gondolat hatására, elvben egyre inkább az irodalom és a tudomány területére korlátozták, és jelentékeny politikai és írói tevékenységet egyaránt kifejtő személyiségek magánjellegű hagyatékait vagy hagyatékrészeit átadták az ekkor az Országos Széchényi Könyvtárhoz tartozó levéltári osztálynak (pl. KOSSUTH, SZÉCHENYI levelezéseit, TANÁKKY Gyula naplóját stb.), amellyel együtt ezek később az Országos Levéltárba kerültek. Míg az elsőnek említett (bár későbbi) esetben a kézirattár valóban levéltári érdekű anyagot engedett át, addig a második esetben, gyűjtőköre átmeneti leszűkítésével, profiljába tartozó, értékes állományrészekről mondott le. Az ilyen természetű hibák, s általában a kézirattári és levéltári gyűjtőkör határainak kérdésében folytatott viták eredménytelensége nem kis részben a kézirattári anyag mivoltának bizonytalan, homályos megfogalmazásából adódtak. A kérdés világos felvetése akkor lehetséges, ha felismerjük a tényt, hogy a kéz151