AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1972. Budapest (1975)

III. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Markovits Györgyi: Egy New York-i magyar folyóirat a második világháború idején

POGÁNY BÉLA: A magyar író hivatása írónak, még hozzá magyar írónak lenni az idegenben, nem egyéb, mint a sors kiválasztott büntetése. Mindegy, hova, melyik országba kergeti végzete, látogató-e vagy bevándorló, menekült, új hazát kereső vagy önkéntes száműzetésben élő — sorsa többé-kevésbé azonos. Minden más ember, akinek valamilyen becsületes foglalkozása van, handicapj ei ellenére továbbűzheti mesterségét vagy kezdhet valami irigylésre méltó újat, mihelyt túlesett a kezdet gyötrelmein; az írónak azonban maga a nyelv a mestersége, és édes-kevés reménye van arra, hogy helyét olyan versenytársakkal szemben megállhassa, akik az új haza szülöttei s az ország nyelvét, történelmét, kultúráját, erényeinek és gyengéinek ismeretét már korán örökségül kapták. Amerikában, a bevándorlás hazájában, a lélektannak egy külön ága fejlődött ki; a bevándorló, az ún. ,,marginalis ember" lelki alkatának kutatása. A „hazátlan író" joggal követelhet külön fejezetet a maga problémái számára. Stefan Zweig öngyilkossága megdöbbentette a világot. Lesújtott minden embert, aki műveit olvasta. De azért nem egészen világos, miért kellett ennek az írónak halálra ítélnie önmagát. Semmi esetre sem tekinthető tipikus íróhalálnak. Zweig ugyan német író volt, de már régen túllépte a németség határait. Úgyszólván minden nyelvre lefordították. Most jelent meg könyve Brazíliáról. Önéletrajza kéziratban nemrég érkezett meg egy new yorki kiadóhoz. A világ minden művelt nemzete szinte saját írójának tekinthette. Amerikában éppúgy ismerték, mint Magyarországon, a franciák éppúgy szerették, mint a németek. O már nem egy fajnak, hanem széles e világnak volt az írója. Az egész világ, az új hazája, Brazília, dédelgette. Mi magasabb vágya lehet egy írónak, mint fajának nyelvi és hazájának földrajzi korlátain túlnőve az egész emberiséghez szólhatni? Zweig mindezt rég elérte már. Igazán megdöbbentő tehát Zweig esetében az, hogy ő az írói hivatás csúcspontját elérve is odáig jutott, hogy azt mondta: nem bírja tovább. De mit mondjanak azok a magyar írók, akik távolról sem érték el a zweigi hírnevet s akik a mostani világ zűrzavarában és gondolataik megoldhatatlan káoszában többé-kevésbé ismeretlenül hervadoznak; Magyarország csak egy pici kis vérfolt a világ térképén, a magyar író meg, Amerikában vagy máshová sodródva, mindössze egy odafreccsent atomnyi vércsepp. Hát vele mi történjék? Hány halállal kellene meghalnia, ha sorsát teljesen be akarná tölteni? Nem beszélve a nyelvről, amelyen ír, kihez szóljon? Amerika száz tőről sarjadt egyetemességéhez? Vagy saját fajtája ideszakadt törzsei közösségéhez? Vagy ugasson át az Atlanti-óceánon, hogy óhazájában is meghallják? Az élet, a valóság dialektikája hozza magával, hogy író nem írhat, nein létezhetik közönség nélkül, ha még olyan kicsiny is az. Amerikához nem szólhat magyar nyelven. Viszont amióta csak magyar bevándorlás van Amerikában, az amerikai magyarság nem termelt ki magából magyar írót, hacsak amerikait nem. Annál kevésbé termelhetett ki magyar író magyar közönséget. Az itt élő magyarság fajra, felekezetre, vagyoni állapotára, bevándorlási évszámra, osztályhelyzetére és öntudatára, születési helyére és vidékére, első, második, harmadik generációjára stb. stb.-re való tekintettel száz és száz apró csoportra foszladozva él itt — melyik csoporthoz szólhat itt magyar iró ? — És ki tud akkorát kurjantani, hogy otthon is meghallják, holott ugyanakkor nem suttoghat olyasmit, amit talán kém és besúgó azonnal ne jelenthetne valahol? És ha már megszólal az író, akkor vajon az otthagyott, elmúlt, nemlétező, senkit már nem érdeklő világról szóljon-e vagy pedig az örök, irtózatos s érthetetlen máról beszéljen? És vajon ismeri-e, látta-e, szemellenzővel vagy anélkül nézte-e meg magának, ós hazudjon-e jó emlékezőtehetségével, hogy felejtsünk, vagy valljon igazat és retteneteset? Vagy talán jobb, ha meghal? Akassza föl magát? . . . Azt mondják, hogy nők nem a férfiak kedvéért, hanem egymásnak öltözködnek. Viszont a költőt nem a „múzsája", hanem költőtársai ihletik. írjanak az írók egymásnak, (mint odahaza a ,,Nyugat"-ban) és oszlással szaporodjanak? És mi lesz azokkal a célokkal, amelyek az igazi írót mozgatják? Ha meg lehetne számolni, hány megkezdett írói mű bujkál itt befejezetlenül, hány terv, ötlet, szándék sikkadt el akár feljegyezetlenül s felejtődött el örökre, hány vers száradt ki az első sor bús üteme után! 423