AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1972. Budapest (1975)

III. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Keresztury Dezső: Az önálló magyar opera- és balettszcenika kialakulása

MÉNDY Jenő a maga korában és körülményei között főként jelmeztervezőként valósíthatta meg teljesen elképzeléseit. Jelmezterveinek fő jellemvonásai: a kivitel részletekbe menő aprólékossága, a történelmi, társadalmi hitelesség feltétlen igénylése s a jelmez egyéniségreszabott jellegzetessége, változatossága. Nem véletlenül érdekelte festőként is főként a történelmi meg a népi életkép. A jelmeztervezésben hosszú ideig uralkodó MAKART-stílust ő helyettesítette végleg valamilyen, akkor nagyon is új, realisztikus hatású stílussal. BÁNFFY — legalábbis a maga jelmezterveiben — szakított ezzel a stílussal is. Az ő munkáiban állnak előttünk a magyar szecesszió színpad- és jelmeztervezési módjának legérdekesebb kísérletei. Említettem, hogy az európai szecesszió — ha úgy tetszik a korai avantgárd — világhírű mesterének, az orosz balett jelmeztervezőjének Leon BAKSZTnak kezdeményeit és eredményeit olvasztotta bele a legjobb hazai hagyományokba, merész képzelet járással és fölényes technikával. MÁRKUS László, OLÁH Gusztáv, FÜLÖP Zoltán, VARGA Mátyás is számos operához készített a színpadkép egységébe illeszkedő jelmezeket. Az effajta kosztümtervezés fő előnye,, hogy a jelmezek, s a díszletek együtt egy képzelet és tervező kéz munkájaként jöttek létre; ha a tervező művésznek volt ideje, s ereje a gyakorlati kivitelezésben mégiscsak nagyon eltérő területeken egyforma intenzitással megvalósítania elképzeléseit. Nem egyszer azonban ellentmondás jött létre: a jelmezek hangulata, látványa nem simult össze a díszletekével. Mert hiszen a jelmeztervezésnek is megvannak a maga anyagi, technikai előfeltételei. Az anyagi feltétel itt nem főként pénzt jelent, hanem a szó szoros értelmében vett anyagra utal. Másfajta megmunkálást kíván a selyem, a bőr vagy a zsávolykosztüm; mást a történelmi környezet, s mást az élő jelené. Más munkalehetőségeket kell biztosítani az éneklő, cselekvő s mást a táncoló vagy éppen a hétköznapi civilélet alakjait színpadra állító művész számára. Már a régiségben is fontos szerep jutott a színházak szabóműhelyeinek; a modern színház, főképpen az opera és balett szükségletei hamarosan megkívánták, hogy a jelmeztervezés specialistái vegyék át e terület külön gondjait. Természetesen olyan művészek jelenlétére volt szükség, akik ismerték a különféle anyagok, öltözékek, ruhadarabok hatásmechanizmusát, de a színpadi produkció egészének kialakításában érvényesülő összetevőket is. Egyszóval: akik magukévá tudták tenni, a maguk nyelvén meg tudták ismételni, teljessé tudták tenni a rendezők, díszlettervezők, sőt a nagyon sokszor külön kívánságokkal jelentkező ének- és táncművészek elképzeléseit, kívánságait. A magyar színpadkép-tervezés önállósodásában, európai rangjának kivívásában, színvonalának megtartásában az említett jelentős szcenikusművészek mellett két jelmeztervezőnek jutott az oroszlánrész. Korukra, stíluseszményükre, életművük változatos egységére és gazdagságára nézve is a nagy nemzedék reprezentatív egyéniségei közé tartoznak. NAGYAJTAY Teréz az Operaházban OLÁH Gusztáv mellett kezdte jelmeztervezői munkásságát: eszményeit, sokoldalúságát, kiművelt stílusérzékét, segítő alkalmazkodóképességét ez a kezdet határozta meg döntően. Kiváló rajztudásának, érzékeny színkultúrájának alapjait már előbb, a párizsi és a berlini Operaházakban, s még előbb a budapesti Iparművészeti Főiskolán vetette meg. Munkásságának főszínhelye a budapesti Nemzeti Színház lett, de mindvégig tervezett kosztümöket operákhoz, balettekhez is. Főereje a bensőséges színharmóniákkal, szép vonalhatásokkal gazdag, finom stilizáltsággal egységbe hangolt, s a hiteles 364