AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1972. Budapest (1975)

III. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Keresztury Dezső: Az önálló magyar opera- és balettszcenika kialakulása

erről azonban akkoriban még nem volt szokás hírt adni. Jellemző, hogy Operaházunk emlékkönyveiben is neve ha szerepel csupán. Pedig művészi értékük és érdekességük mellett azért is érdemes volna kezdeményeire és alkotásaira felfigyelni, mer KÉMÉNDY egyik — a maga területén első — úttörője volt azoknak a kísérleteknek és alkotó újításoknak, amelyek a századforduló körül az egész magyar művészi életet megmozgatták. Alkalmasabb megjelölés híján — bár együtt jelentkeznek az egész kelet-európai térségben — „magyar szeceszszió" néven szokás ezeket újabban összefoglalni. Hogy szorosanösszefüggnek egymással, s hogy főtörekvésük valamilyen jellegzetesen magyar — vagy lengyel, vagy orosz — nemzeti stílus kialakítása, kétségtelen. Ez a törekvés hatja át az építészeket LECHNER Ödöntől, Kós Károlyon át LAJTA Béláig, a festőket a nagybányaiaktól KŐRÖSFŐI KRIESCH Aladáron át a KUT művészeiig, a FERENCZYektől EöRYig, a zenészeket KoDÁLYtól WEiNERen át BARTÓKig. Ez a törekvés jellemzi a kor népi, őstörténeti és hipermodern elemeket vegyítő iparművészeit, s ez kapcsolódik össze oly eltéphetetlen szálakkal a kor politikai, társadalmi reformmozgalmaival a Nyugat körül kibontakozott irodalomban. — Hatottak nyugati példák is; 1908-ban már működik FUSCH Stielbűhné-]e Münchenben. — KÉMÉNDY mindezek nevében írhatta: „Csak a színpad jövője lebegett előttem, s az a büszke gondolat, hogy a színpad reformja — mint remélhetőleg sok egyéb újítás is ... a XX. század színpadja magyar alkotás legyen . . . Szeretném, ha a reform Magyarországból indulna ki, amire legjobb alkalom volna most, amikor (1907-ben) megépíteni készülünk az új Nemzeti Színházat." Tudjuk: mind a reform, mind az új Nemzeti Színház építése elmaradt. Ismétlem, sajnos KÉMÉNDY is nagyobb volt elgondolásaiban, terveiben, mint abban, amit megvalósíthatott. Hogy az új stílus — ha tetőzik: a magyar szeceszszió díszlet-, színpadkép-világa — legalább részben áttörhessen, olyan művész közéleti súlyára, társadalmi tekintélyére, politikai befolyására volt szükség, mint amilyen gróf BÁNFFY Miklós volt. őt sajnos csak 1912-ben, tehát az első világháború küszöbén nevezték ki a színházak kormánybiztosának, tehát az Operaház intendánsának is. ő vállalhatta — egyebek közt — a kockázatot, hogy a kor legsokoldalúbban képzett, legszenvedélyesebben a színháznak élő fiatal szakemberét, HEVESI Sándort vegye maga mellé főrendezőnek, s hogy bemutassa az akkor még igen heves viták pergőtüzébe került BARTÓKot. BÁNFFY rendkívül sokoldalú, tájékozott és merész művész-arisztokrata volt; maga is festett, írt, rengeteget utazott; jól ismerte kora európai mozgalmait és magyar világát. Drámákat is írt; ezekhez mindig maga tervezte a díszleteket és jelmezeket. Olyan országos jelentőségű ünnepség látványának kialakítását is rábízták, mint az 1916-ban lefolyt koronázásét. Kiváló érzéke volt a színpadi hatáskeltés modern eszközeinek igénybevételéhez: a monumentalitáshoz. Kétségtelen, hogy ő sem volt eredeti alkotó tehetség, de jól ismerte kora legmodernebb törekvéseit, az európai „szecesszió" rendkívül változatos világát. Mintái, sugalmazói közt olyan kiváló alkotókat kell említenünk, mint Gordon CRAIG, Adolf APPIA, Leon BAKST. Bakst munkáit külföldön láthatta, de az orosz balett vendégjátékai alkalmával itthon is. De elég eredetiség, képzelőerő, s fölényes hozzáértés volt egyéniségében ahhoz, hogy az amúgy is erősen individualista szecesszió világában a maga sajátos hangján szólaljon meg. Azon a színpadon, amelyet HEVESI Sándorral együttműködve kialakított rendkívüli változatossággal jelentek meg a tér- ós jelmezkompozíciók. A hagyományos-barokkos színpadi kép átlakításában 352