AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1972. Budapest (1975)

III. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Fried István: Egy elfelejtett magyar szlavista

kisebb recenziót, hírlapi cikkek idézték vagy vonták éppen kétségbe egy-egy tételét. De kizárólag KÁLLAY Ferenc az, aki — nem is a cseh, hanem — a német nyelvű kiadásra

58 fölfigyelt, aki úgy érezte, hogy válaszolnia kell SAFÁRIK megoldottnak hitt tételeire. A leginkább SAFÁRIK alapgondolatát tartja elfogadhatatlannak: „mi a szláv históriát a sarmaták alapján hisszük megkezdhetőnek, kiket Schafarik (!) a szláv törzsből egészen kizár". Viszont nem hiszi, hogy a vénet, vend, vind népnevek ókori visszaszármaztatása célhoz vezetne. SAFÁRIK a KözépVisztula vidéki venedi néptörzset, valamint a Nagy Károly idejéből való „ Windisch Mark"-ot az ókori venet-ekkel azonosította, s belőlük származtatja a szlávokat. Míg KÁLLAY, aki — akárcsak SAFÁRIK — jól képzett klasszikus filológus volt, kissé önkényesen, de e korban nem egyedülállóan a HÉRODOTOS és HIPPOKRATES által is említett sarmatákat nevezi a szlávok őseinek. E sarmaták az Európába bejött szlávok, a „természet hű gyermekei", kiknek műveltsége a szkita törzsekével lehetett egy színvonalon. SAFÁRiKot a továbbiakban azzal vádolja, hogy elfogult a szláv népek iránt, de más törzsekről „keményebb hangon ír, mint kellene". KÁLLAY felrója azt is, hogy SAFÁRIK a kútfőkkel kény szerint bánik, mihelyt azok kitűzött célját nem támogatják. A szlávok őstörténetével kapcsolatos kétségeit sem hallgatja el: HÉRODOTOSZ nem említi őket, ezért Európában létük kezdeti időpontját nem látja megnyugtatóan megoldva. SAFÁRiK-ot cáfolva mondja ki ismét, hogy az etimologizálás önmagában véve még nem elég történelmi események, fordulatok bizonyítására. „Schafarik (!) úgy bánt a slávokkal — folytatja Kállay — mint Horváth (!) István a magyarokkal, mindenik előre felfogott s magának képzelt eszméket vitt át a történelem terére, hol a heterogeneumokat egy keretbe foglalák." A prekoncepció vádja jogosnak tetszik; csak azt felejti el Kállay, hogy az 1830-as, 1840-es évek éppen nem kedveztek a pragmatikus történetírásnak, Kelet-Európa ébredő, a nemzeti függetlenségért síkra szálló, az önálló nemzetállamot megteremteni igyekvő népei igazolást és lelkesítést, jogi és történelmi érveket, csillogóan fényes és sugárzóan dicső múltat vártak a történésztől, aki a krónikák adatai mellé illesztette a mondák, a legendák, a népénekek, a verses históriák, sőt a romantikus poémák alkotta hősöket. KÁLLAY — a debreceni kollégiumi órák közvetítésével — a göttingai mesterek, HEYNE és SCHLÖZER tanítványa, aki tagadja például a NESTOR által följegyzett szájhagyomány érvényes történeti igazságát, szerinte a szájhagyomány útján terjedt monda kora bizonytalan, a mondák változtak az idők folyamán. A szlávoknak nincs Eddájuk — állítja, s ezzel merészen kételkedik a königinhofi kézirat valódiságában. Ha nem mondja is ki (ezt csak DOBROVSKY és J. PALKOVIC merte kimondani), hogy a HANKA „fölfedezte" kéziratok valójában hamisítványok, ez az utalás erre is vonatkoztatható. Bár a szlavisták még sokáig építenek elméleteket ezekre a históriai értékűnek vélt dalokra. SAFÁRIK egyetemi évei alatt a klasszika filológiai stúdiumok fontos szerepet játszottak, de a szlávság képe SCHLÖZER és még sokkal inkább HERDER nyomán alakult ki benne. A békeszerető, szelíd szlávok és a harcias germánok, a „závistná Teutonia" már KOLLÁR költészetéből ismerősek számunkra. SAFÁRIK kibontja ezt a jellemrajzot, történeti adatokkal támasztja alá, és végérvényessé szándékozik tenni. Ezzel szemben ellenszenvesnek ábrázolja azokat a törzseket, amelyek 58. Az 50. számú jegyzetben megjelölt helyen található kéziratra írta rá KÁLLAY: Paul Jos. Schaffariks Slavisse (!) Alterthümer, Leipzig 1843 — 44. 303