AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1971-1972. Budapest (1973)

IV. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Markovits Györgyi: Emigráns magyar lapok Dél-Amerikában a második világháború éveiben

Ami a publicisztikai írásokat illeti, azok vérbeli újságírók — LIPPAY Zoltán, BEBRITS Lajos, VARGA Jenő, GÁBOR Andor — friss, lendületes, jó írásai (GÁBOR Andor cikkei: A vörös hadsereg 25 éves 1943. febr. 27.; Halott magyar katonák zsebében . . . Hitler szavai — Hitler ellen, szatirikus írás a bárgyú náci röplapokról 1943. június 19.). Az Amerikába menekült KÉRI Pál szerepel egy-egy cikkel; a londoni emigrációból KÖRMENDI Ferenc küldött a lapnak kitűnő náciellenes írást A másik Magyarország címmel 1941. november 8-án. Ugyancsak Londonból küldte A külföldi magyar írók sorsa című cikkét HAVAS Endre (1943. március 27.), amelyben beszámol az életben maradt magyaroknak munkatáborokban és koncentrációs táborokban való sínylődéséről, s hírt ad egyesek tragikus sorsáról; RÓNAI Zoltán a Népszava volt munkatársa, BÍRÓ Mihály, a Kalapácsos ember híres rajzolója és LAKATOS László író öngyilkosságáról. KÁROLYI Mihály sűrűn szerepel a lapban, nemcsak a felhívások, kiáltványok aláírójaként, de cikkek szerzőjeként is. A szerkesztő KOLLÁR Béla tollából cikksorozat olvasható a lapban. Az egyik legtevékenyebb munkatárs VÉR Andor volt, majdnem minden számban található egy-egy szatirikus írása. Mindegyik maró iróniával telt, legyen az levél, vers, vagy politikai cikk. A magyar sajtótörténet szempontjából itt talált legérdekesebb írását hadd közöljük: Levél egy barátomhoz. Kedves barátom! . . . Vajon mit csinálsz most, vajon mi van veled ? Te sohasem alkudtál meg, hajlíthatatlanul mentél mindig azon az úton, amelyet a lelkiismereted kijelölt s ez az út ma, jól tudom — könnyen torkollhat a koncentrációs táborba, sőt a halálba is. Vajon élsz-e még — cikázik fel bennem a kérdés, mert tudom, milyen életveszélyes ma igét hirdetni s milyen kockázatot rejt magában a meggondolatlanul, vagy tudatosan kimondott szó, amely sisteregve hull bele a magyar lelkek kényszerű némaságába. Én hiszem, hogy élsz s talán még a tollat sem ütötték ki a kezedből. Talán a föld alatt dolgozol, katakombákban buzdítod kitartásra és ellenállásra a népet, de talán fent vagy, fent a napvilágon, ülsz a szerkesztőségben egy íróasztal mellett és írsz, mert ez a hivatásod, rovod a sorokat s minden szellemi erődet arra összpontosítod, hogy tulajdonképpeni mondanivalódat a sorok közé sződd. A hivatásod épp olyan keserves, mint magasztos. Sajnállak érte, de irigyellek is. Én itt élek Argentínában, hozzád képest elképzelhetetlen bőségben és szabadságban, de néha szinte fizikailag fáj ez az én jó sorsom s néha bizony szökevénynek érzem magamat, aki megfutamodott a magyar balsors elől. Megteszem a magamét bátran ebben a világszabadságharcban, de mennyivel felelőtlenebb az én bátorságom, mint a tied. Én nekirúgtathatok KállayQuislingnek s Hitler talpát alázatosan nyaló, a magyar népet kegyetlenül halálba küldő gangjénak, nem lesz belőle semmi bajom, nem veszik a fejemet, meg csak börtönbe se zárhatnak. A te, a ti bátorságotok azonban telve van felelősséggel magatok, családotok és a magyar nép iránt. A ti bátorságotok óvatos bátorság kell legyen: úgy kell ütnötök, hogy éppen az ne vegye észre, aki ellen az ütés irányul, mint ahogy a megcsalt férj szarvait is mindenki látja, csak ő maga nem. Xektek legalább száz jelentéktelen és szürke sort kell leírnotok, amíg elbújtathattok köztük egyet, de olyant, amely lelkeket perzsel, szenvedélyeket gyújt" és kivezető utat mutat a sötétségből. . . Tudom, milyen irtózatos nehéz lehet Magyarországon becsületes újságírást művelni ma, amikor minden leírt szóra száz gestapós szem szegeződik s amikor a cenzorok siserehadanak lidércnyomása alatt még az agytekervényekben bujkáló szabad gondolat is annyiszor elvetélődik, mielőtt testet öltene . . . Valamikor minden szó, amely szembeszegült a végzettel, hiábavalónak bizonyult. De most, amikor a végzetbetelt, újra megnőtt a szónak, az igének az ereje: sújtó kaszává élesedhet, ökölként csaphat le a „barátság" mezében grasszáló népnyomorgató gestapólegényekre, bombákká sűrűsödhet s ítéletté válhat a kínpadra vont magyar nép ajkán, kemény ítéletté, mely elsöpri hazánkból a nácikat és mindazokat, akik a nácik készséges zsoldosaivá szegődtek. Ez a szó, ez a kínban foganó, feszültséggel teli, oldó, ható és robbantó ige a tied édes barátom s hiszem, hogy mondod, írod és terjeszted is ezt a veszélyes de szabadító igét. A farkasok dalát dalolod s nem az ostort csattogtató urak lábaihoz dörgölődző kutyákét. Űzött 436