AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1971-1972. Budapest (1973)

Haraszthy Gyula: Dezsényi Béla 1907—1972

küzdelmet. Ezt az otthon, ezen belül Nemzeti Könyvtárunk adhatta meg számára. 1935-ben az Országos Széchényi Könyvtár tudományos munkatársa lett. Tehetsége, tudása, szenvedélyes könyvszeretete, műveltsége emelte egyre magasabbra: már 1943-ban a Hírlaptár vezetésével bízták meg, majd a felszabadulás után a Nemzeti Könyvtár főosztályvezetője, az Európa-szerte ismert tárak és különgyűjtemények egyik kitűnő irányítója, végül a könyvtár tudományos munkáinak összefogója, szervezője, az Intézet Vezetői Tanácsának tagja. Életének főműve a hírlapokkal, a magyar időszaki sajtóval való tudományos, bibliográfiai és gyakorlati törődés volt. Már fiatal könyvtári tudósként felismerte, hogy a hírlap tartalma történelmi forrásanyag. „Olyan a hírlap — írja 1943-ban —, mint egy napló, amelyet nem egy ember, hanem az egész közösség vezet." Élete célját kimondta az őt annyira jellemző diszkrét pátosszal: hírlapokat gyűjteni azért érdemes, hogy a közösség önmagát, a sorsát irányító erőket megismerje belőlük. Sőt: újságot, hírlapot előbb és többet olvas az ember, mint könyvet: politikai, közéleti, történelmi, kulturális, gazdasági ismereteinek elsőrangú forrása a hírlap . . . Ahol pedig magyarul értenek, írnak és beszélnek, szerte a nagyvilágban, mindenütt a hírlap és a folyóirat jelenik meg elsőként és utoljára. íme a haza és a nagyvilág, az ismeret és a tudomány, az anyag és a forrás ilyen szintézisben jelenik meg Dezsényi Béla életművében és tanításában! Mint tudós, Svájcban Erasmus szellemi útját kutatta; kedves gondolata volt neki is — mint késői, de igazi humanistának —, hogy a tudomány és az irodalom határai sokszor összeolvadnak. Csak a közös keresés ösztöne működik s a cél a kérdések felvetése és a feleletek keresése. És drága barátunk a feladatok és feleletek szenvedélyes keresőjévé vált! O a magyar hírlap- és sajtótörténet kiváló tudósa, aki a forradalmi korszakok sajtótörténetének elemzőjeként ma még szinte nem is eléggé áttekinthető, de tudománytörténeti szempontból igen jelentős érdemeket szerzett. Széles filológiai apparátussal végzett kutatómunkája nemcsak kiadványokban látott napvilágot, de oktatóként, előadóként is emlékezetes munkát vállalt. Mint egyetemi magántanár, majd c. egyetemi docens ott állt azok első sorában, akik a könyv- és sajtótörténet egyetemi és főiskolai oktatásában úttörő munkát végeztek. A fiatal újságírók egész nemzedékét oktatta, a Magyar Újságírók Országos Szövetségének előadássorozata keretében a magyar és európai sajtó történetének problémáit ő elemezte legjobban, legmélyebben. Kiváló oktató és előadó volt. Tanítványai becsülték, élvezték szellemes, okos előadásait, ma is, sokáig, százak és százak emlékeznek professzori működésére. De munkája, ereje legjavát a felszabadulás utáni időkben is az Országos Széchényi Könyvtár számára fordította. Akadémiai elfoglaltságai mellett (Magyar Könyvszemle szerkesztése, a Könyvtörténeti Bizottságban folytatott munka) 1946-tól 1964-ig szerkesztette a Magyar Nemzeti Bibliográfia rendszerének egyik alapművét, az általa megindított Magyar Folyóiratok Repertóriumát, vezette a Nemzeti Könyvtár Hírlaptárát, s kezdetétől fogva szerkesztője, szellemi irányítója volt a Könyvtár Európa-szerte becsült kiadványának, az Országos Széchényi Könyvtár Evkönyvének. Itt jelentek meg kiváló könytártörténeti tanulmányai is. Mindemellett arra is tudott erőt és gondot fordítani, hogy aktív részt vegyen a magyar könyvtári szabványok nemzetközileg értékelt és elismert kidolgozásában. Sokoldalú nyelvtudása, világszintű tájékozottsága minden nehézségen átsegítette, s képessé tette a nehéz könyvtári problémák megoldására. Ezek közé tartozott a 8