AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1968-1969. Budapest (1971)

IV. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Pergel Ferenc: A Magyar Csillag (1941—1944)

kritikánk, csak egyes ember ítéletei alapján alakult az irodalmi törekvésekről és ezek eredményeiről valamelyes vélemény, nempedig a különböző vélemények súrlódásából. A kritika bizonyos értelemben az irodalom lelkiismerete, ennek nálunk mindig csak egy ember volt a letéteményese."

45 ... „A független és bátor kritika annyi önfeláldozással jár a mi szűkös viszonyaink között, amennyire csak ritka ember képes, és ritka kritikus tud a mi kritikára alkalmatlan talajunkban olyan biztos és független irodalmi pozíciót teremteni magának, hogy a teljes függetlenség nemes luxusát megkockáztathassa."

46 Hogy miért ? Ezt is Schöpflin Aladár világította meg, még a két világháború közötti időben keletkezett írásával. „Az irodalom szabadsága, mint minden szabadság betegállományban van ebben a mai korban, amelynek számára a múlt század közepének gyönyörű szabadság-ideálja már csak márciustizenötödiki szólam. A mai világ, mely szuronyokra és pénzhegyekre támaszkodva sem érzi magát biztonságban, amelyben egy évszázados társadalmi rend vonaglik saját belső válságában, . .. félelemből támadt gyanúval néz mindenkire, akiben a kritika szelleme él, és az erő eszközeivel igyekszik, minden történelmi tanulság ellenére, elnyomni a szellem emberét . . . "

47 . . . „Ha ennek azt vetik ellenére, hogy az irodalomnak azért kell felügyelet alatt álni, mert különben destruálás eszközévé válhatik — arra csak egy helyes felelet lehet: az irodalomnak bizonyos értelemben nem csak joga, hanem kötelessége destruálni. Ha nem akar belenyugodni a mindenkori hatalmak jámbor kiszolgálójának, s a mindenkori tömegek mindenki nótáját készségesen elmuzsikáló cigányprímásának alázatos szerepébe, akkor nem szabad lemondani arról, hogy kritikát mondjon a fennálló politikai, társadalmi és erkölcsi állapotok fölött ... "

48 A hatalom az írók megfélemlítésével, rendszabályozásával válaszolt az írók törekvésére a harmincas években és nyílt cenzúrával a háború kitörésekor. „Előre tudhatjuk, hogy az író kimondott igazsága, amint szembe kerül a hatalom kívánságával vagy érdekével, továbbra is büntetendő cselekménnyé válik. És mégis érdemes volt mindezt elmondani. El kellett mondani. Az eszméért hitet kell tenni, ha van érvénye, ha nincs. Az eszme addig él, amíg vannak akik hirdetik. Amíg vannak, akik készek szenvedni érte. A fáklyát kialudni nem engedhetjük, mert akkor mi lennénk felelősek a sötétségért, mely az emberiségre borul."

49 — írta Schöpflin Aladár. Illés Endre írása már a Magyar Csillag lapjain jelent meg. A korképet ő így tüntette fel: ,,. . . az író mindég üldözött vad volt, ma különösen az. A hatalmaskodók nyomják, egy alacsony közízlés lehúzza, a kritikai alvilág szorongatja .. . Mindenesetre Bajza a kritikai pályára igyekvőktől legalább némi tanultságot, értelmet, ízlést és jellemet követelt. Azt hiszem, ma sem lehet alacsonyabbra állítani a mércét. Autót nem vezethet, boltot nem nyithat, beteget nem gyógyíthat, ipart nem űzhet senki kellő felkészültség nélkül. Nem kellene-e a kritikusnak is első kritikája előtt valamit bizonyítani a Bajza követelményeiből, a jellemből és az értelemből? ... „Nézz körül. Már nincs író. Nincs, akire ne freccsentettek volna sarat, rágalmat, bérencséget, árulást. Nincs író. Csak vádlottak és elítéltek vannak. És kritikusok. A porond tele van félelmetes, hangos kritikusokkal. Aki nem hangos, és nem pökhendi, az nem is kritikus. Csak ők maradtak már."

49 Szabó Zoltán további vizsgálatot végzett egy könyvnap kapcsán. A diagnózist így fogalmazta meg: ,,. .. az irodalomról van szó, szűkebben az irodalom helyzetéről a sajtóban, arról a visszhangtalan közömbösségről, mely az irodalmi alkotást nálunk körül veszi ... az író csak afféle megtűrt „lengyel" az újság hasábokon és csak akkor esik terjedelmesebben szó róla, ha baklövést követ el, vagy meghal s nem akkor, ha remeket alkot. A társadalom és a sajtó leckéztetni szereti az írót, nem művét ismertetni ... A baj súlyos, jó, ha nem gyógyíthatatlan" ... „Irodalmi életünk rohamléptekkel halad a törzsszervezet kora felé. Egyegy törzsfő megül a maga szálláshelyén, a maga hadnagyaival, táltosaival és népével, s figyel arra, hogy a gyepű közte és a szomszéd törzs között minél szélesebb legyen. E folyamat előtt ok gyanánt a kor szállongó balítéletein, megfülledt levegőjén, politikai félelmein és számításain, rendszerré eszelt gyávaságain felül ott áll a kritika kipusztulása is, mely gyilkolja az irodalmat, megalázza az írót, s végül megszégyeníti a sajtót is. A jellem és szerep, kedély és magatartás bizonytalanságai között hányódó, őrlődő írók elé kritika kellene, bírálat, tiszta, világos, jóhiszemű és teljes hitelű, mely arra figyelmezteti őket, ami egyedül lehet maradandó belőlük: a műre!"

50 424