AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1968-1969. Budapest (1971)

IV. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Uroševic Danilo: A könyvek, újságok, folyóiratok és olvasókörök fejlődése a magyarországi bunyevácoknál a XIX. század második felében

azon vágy által vezettetve, hogy a bunyevac nép megszeresse a könyvet, amely elősegítené és meggyorsítaná a nemzeti öntudat fejlődését, felkérte Zmajt, hogy „engedélyezze e műnek bunyevac nyelvjárásra való lefordítását, mert reméli, hogy megtetszik a népnek". Zmaj bele is egyezett, hogy a fordítást átírják bunyevac nyelvjárásra „mert mi azt kívánjuk, hogy bunyevac testvéreink kezd­jenek végre népi nyelvükön írt könyveket olvasni, hadd legyen kedves nekik az anyanyelv, s mondjanak le végre az idegen imádatról". E kiadványból nem maradt fönn egy példány sem, de hogy 1862-ben Franjo Bodolski valóban kiadta, azt bizonyítja pop-Paja Kujundzic „Svieanje" (Pirkadat) c. cikke is, amelyben ezt a János tóéz-fordítást is megemlíti. 6 A Kiegyezés után, s különösen a nemzeti kisebbségekről szóló 1868/XLVL sz. törvénycikk megjelenésével, a kisebbségekben felébredt a remény, hogy jobb napok következnek majd be, kulturális és nemzeti fejlődésükre. S ahogyan a szerbek Miletic vezetésével harcot indítottak a törvényben biztosított jogaik kivívásáért, azonképpen néhány bunyevac hazafi is megtette az első lépéseket népe kulturális felvirágoztatása érdekében. Miletic és Strossmeyer jaéldája nyomán Bozo iSarcevic és Ivan Antunovic is meggyújtották a népművelés lángját s meg­kezdték azt az akciót, amelynek csak az első világháború kirobbanása tudott véget vetni. A törvény által biztosított jogok alapján ők ketten megállapodtak abban, hogy a bunyevácok és sokácok számára, akiknek addig nem voltak anya­nyelvükön írt könyveik, sem újságjaik — most ők lapot fognak kiadni. Hogy minél több embert megnyerjenek e célnak, Szabadkán összehívtak egy értekez­letet, számítva a legtekintélyesebb bunyevac személyiségek, valamint a bunyevac értelmiség képviselőinek megjelenésére. Ez a vállalkozásuk azonban nem sikerült, mert a jelenlevők többsége kijelentette: „mi már elmagyarosodtunk". 7 E kudarc azonban a kezdeményezőket nem ejtette kétségbe. Antunovic már 1869. augusztus 15-én felhívást intézett a bunyevácokhoz és sokácokhoz, amelyben bejelentette, hogy bunyevac és sokác újságot fog kiadni. Hangoztatva a hazafiság és népbe vetett hit szükségességét, Antunovic így fordult hozzájuk: „Kedves testvéreim, megvirradt, legyen hát vége a hasztalan panaszkodásnak, itt az idő és felhívunk mindenkit, akiben még bunyevac és sokác vér forr, hogy egyesüljünk, társítsuk erőnket és minden lehetőségünket, s mentsük meg népünket ... " 8 . Azt, hogy Antunovic így fordult népéhez, azzal lehet magyarázni, hogy a bunyevácok akkor igen alacsony műveltségi fokon álltak, nemzeti öntudattal pedig alig rendelkez­tek. Az elnemzetlenedés nemcsak az értelmiségiek körében kapott lábra, hanem az egyszerű parasztok között is: egész falvak „elmagyarosodtak vagy elnémete­sedtek". 9 A kudarc után magára maradt és reménye vesztett Sarcevicnak és Antuno­vicnak segítségre és bátorításra volt szüksége. Meg is kapták ezt részben Stross­meyertől, aki addig is szakadatlanul biztatta és segítette őket, részben pedig az Egyesült Ifjúságtól. Az Egyesült Ifjúság ekkor is folytatta azt a tevékeny­ségét, amelynek a célja az összes délszlávok egységének a kialakítása volt, párt­fogása alá vette hát a bunyevácok születő kulturális és nemzeti mozgalmát is. A szervezetnek Kikindán megtartott negyedik közgyűlése megtárgyalta Antuno­vic bunyevac és sokác újságjának a kérdését is. Először egy Bosko Vujié vezetése alatt álló bácskai delegátusokból alakított külön bizottság hányta-vetette meg, hogyan tudna a szervezet segíteni a bunyevácoknak és újságjaiknak, majd javas­lata alapján egyértelmű határozat született: „A közgyűlés hangoztassa rokon­374

Next

/
Thumbnails
Contents