AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1968-1969. Budapest (1971)

IV. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Miklóssy János: Petőfi kortese, Vajda János barátja

nom. — Sokszor láttam, amint hosszú, sárga kabátban és magastetejű fehér kalapban ki-ki sétált atyja bérelt kertébe, s ott az istálló küszöbén keresztbe leguggolva olvasgatta Bérangert."

5 Petőfi kortese az 1848. júniusi szabadszállási képviselőválasztáson. Elégia című, Kapucinusfi álnéven megírt cikkében

6 vitriolba mártott tollal támadja meg Nagy Károlyt, Petőfi vesztegetéssel képviselővé választott ellenfelét, továbbá a vesztegetések értelmi szerzőjét és gyakorlati kivitelezőjét, Nagy Samu szabadszállási református lelkészt. Mikszáth Kálmán írja egy emberöltő múltán Kelemenről: ,,Petőfi választási kudarcáról (mint kunszentmiklósi fiú, egyik kortese ő volt Petőfinek s ő írta meg bukását a ,Március'-ban egy szomorú vidéki levélben) még most is keserűen beszél, mintha csak tegnap lett volna — s szidja az átpártolt voksokat névszerint —, pedig már egyik-egyik ha él közülük."

7 A szabadságharcban önkéntes nemzetőrként harcol Jellacic országunkra tört seregei ellen. Nemzetőr-őrmester, amikor a jászkun nemzetőrséggel a délvidéki táborba vonul. Több ütközetben részt vesz, egy alkalommal a lábát is átlövik. Felgyógyulása után hadnagyként Görgey vezérkari irodájába kerül, itt éri a világosi fegyverletétel. 1850-ben haditörvényszék elé állítják, és lázítás címén hat hónapra ítélik. A Kossuth-nóta (Kossuth Lajos azt izente ...) szövegének szerzőségével vádolják. Hogy valóban Kelemen volt-e a Kossuth-nóta szövegírója, a rendeldezésünkre álló adatokból nem tudtuk megállapítani. Valószínűnek látszik azonban, hogy a szabadságharc alatt és után sokféle variációban terjedő dal egyik változatát ő írhatta. Halálakor a lapok mint a Kossuth-nóta szerzőjét búcsúztatják. „A Kossuth-nóta írója, Kelemen Móric kúriai tanácselnök — olvashatjuk a Magyar /Szóban — halálos ágyon vívódik [...] Kevesen tudják róla, hogy ő volt az, aki 1849-ben a ma is oly híres Kossuth-nóta szövegét megírta."

8 A még élő kortársak közül senki sem jelentett be ellenvéleményt. A börtönből szabadulva egyrészt jogi tanulmányait igyekszik befejezni, másrészt ő is, mint annyian az önkényuralom első éveiben, az irodalom terén próbál szerencsét. Elbeszéléseket, költeményeket, cikkeket ír a Hölgyfutárba,, a Divatcsarnokba,, a, Budapesti Viszhangba és más lapokba. A Divatcsarnok segédszerkesztője 1853—1855-ig. Az írók közül főként Vadnai Károllyal és Tóth Kálmánnal barátkozik. Ezekben az években ismerkedik meg és melegedik össze az ellentmondásos jellemű és pályájú Török Jánossal, Széchenyi bizalmasával, a Pesti Napló, Magyar Sajtó, majd a Pesti Hírnök főszerkesztőjével. Szépirodalmi alkotásai nem árulkodnak különösebb tehetségről. Elbeszélései hangjában és szemléletében a szélsőséges francia romantika és a Vas Gerebenszabású népiesség hatása váltogatják egymást. Nem sokkal szerencsésebb publicisztikai munkáiban sem. Talán alaposságáért, tájékozottságáért érdemel figyelmet, nehézkes jogász-nyelvezete miatt azonban ezek az írásai sem keltettek komolyabb érdeklődést. Mindezzel valószínűleg maga is tisztában volt, s ezért választotta rövidesen az irodalom helyett a hivatali pályát működése teréül. 1856-ban fogalmazó-gyakornok lett a budai helytartóságnál, 1860-ban a helytartótanácshoz rendelték, 1861-ben pedig a Bécsben székelő magyar udvari kancelláriához nevezték ki, ahol utóbb a közoktatási és sajtóügyeket intézte. (Édesapjának írja egyik levelében: „a kancelláriának nem valamely osztályában, hanem praesidiumában működöm, s az összes sajtóügyek kezelésével úgyszólván föltétlenül megbízattom ...").

9 338