AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1968-1969. Budapest (1971)

III. Az OSZK munkáiból - Takács Menyhért: A bibliográfiai hivatkozások, a cikk-kivonatok (analízisek), a szerz?i összefoglalások és szabványosításuk

A bibliográfiai hivatkozások területén a nemzetközi ajánláson alapuló nemzeti szabványosítás munkájának és a munka eredményeinek áttekintését nehézzé teszi az a körülmény, hogy az ISO R 690 1968 márciusában látott napvilágot, ami a szabványosítás időmértékével mérve a legközelebbi múltat jelenti. 1968ban csak két idevágó nemzeti szabvány jelent meg: a csehszlovák és a svéd. A nemzetközi szabványosítás lassú tempójának azonban megvannak az előnyei is: az előtervezetekből és tervezetekből jóval előbb ismertté válnak az ajánlás Javaslatai. így történhetett, hogy a francia szabvány (NF Z 44.05), amely 1967ben jelent meg, a legnagyobb mértékben átveszi vagy előlegezi az ISO R 690 szabályait. Ugyanígy járhatott volna el az olasz szabvány is (sőt még inkább, mert 6 hónappal korábban jelent meg, mint a francia), ennek ellenére ez már sok eltérést mutat. Talán még fokozottabb mértékben érvényesül azonban ez az elhajlás az 1968 júniusában (tehát három hónappal az ISO R 690 megjelenése után?) kiadott svéd szabványban, igazolván ezzel, hogy távolról sem a nemzetközi szabály nem ismeréséről van itt szó, hanem tudatos és szándékos módosításról. Kétségtelen, hogy az ISO R 690 bőséges lehetőséget nyújt a különböző változatokra. Maga a szabvány 10. fejezetében azzal büszkélkedik, hogy,, Ebben az ISO ajánlásban felhozott példáknak az a feladata, hogy megmutassák, miképpen lehet variálni a különböző elemeket úgy, hogy amellett mégis tiszteletben tartjuk az ajánlás szabályait." ... A „lényeges" és „kiegészítő" elemek megkülönböztetése is felhívás a többféle lehetőség felhasználására, mert a kiegészítő elemek alkalmazása nem csak bizonyos műfajokra kötelező, hanem általában fakultatív. Ennek ellenére vannak az ajánlásnak olyan pontjai, amelyek obligatoriusoknak tűnnek fel, pl. az, hogy melyek a lényeges és melyek a kiegészítő elemek, és mi ezeknek a sorrendje. Annál meglepőbb, hogy a svéd szabvány ezekben sem ragaszkodik egészen az ISO R 690 előírásaihoz. Még kevésbé veti alá magát formai szempontból. Egészen más beosztásban (alapfogalmak, általános szabályok, különleges szabályok táblázata, példák, gépi feldolgozásra vonatkozó előírások) hozza a részben lerövidített, részben pedig kibővített anyagot. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a svéd szabvány ad bizonyos direktívákat (és még több szabad választási lehetőséget!) az írásjelek, a tipográfia, a rövidítések kérdésében is (amikre nézve az ISO R 690 csak a következetességet és érthetőséget írja elő), akkor beláthatjuk, hogy a svéd gyakorlat az individuális, bár sokszor nagyon praktikus eltérések színes képét mutatja. Ha a legfrissebb nemzeti szabvánnyal rendelkező Svédország sem alkalmazkodik egészen a nemzetközi előírásokhoz, mit várhatunk az olyan országoktól, ahol a bibliográfiai hivatkozások nemzeti szabványa jóval megelőzte az ISO R 690 megjelenését. Legfeljebb remélhetjük, hogy mielőbb gondoskodnak egy, a nemzetközi szabványhoz szorosan alkalmazkodó, módosított nemzeti szabvány életbeléptetéséről. De erre — a tapasztalat szerint — nem sok kilátás van. Ilyen körülmények között igazat kell adnunk P. R. Brygoo és P. Meyer

2 megállapításának, amely a bibliográfiai hivatkozások bonyolult gyakorlatát jellemezve azt mondja, hogy itt: „megtaláljuk valamennyi szerzőt vagy csak az első kettőt, vagy hármat, a cikkek címét vagy lefordítják, vagy nem, de néha az eredeti cím eltűnik a fordítás pedig (holott az lehet pontatlan) megmarad, az eredeti folyóirat évfolyama és kötetszáma néha megvan, néha nincs, viszont megtaláljuk a fasciculus megjelölést akkor is, amikor az nem okvetlenül szük.274