AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1967. Budapest (1969)

IV. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Papp Ivánné: Furcsa kaptár (Móricz Zsigmond emlékezései Az Újságnál eltöltött éveire és Elek Artúrra)

zés: a művész fájdalma nem kisebb a szerelmes fájdalmánál. Eltűnt ez az Atlantis „hangyanyüzsgésével, előlegeivel, reménytelen tárcaközlési reményeivel" — s mert a fájdalom oly mérhetetlen volt, végtelen az öröm is, hogy véglegesen elmúlt ez az idő. Az írásból csak úgy árad az őszinte megkönnyebbülés, több évtizeddel a sikertelenség megalázó évei után. Örül, hogy eltűnt ez a világ „egy pillanat alatt" „úgy, ahogy volt", idegenszerű fényével, „pálmáival és palotáival", sok buktatójával, „zordon szirtjeivel", „egy pillanat alatt eltűnt a tenger fenekén", ismétli. „Eltűnt 17 évvel ezelőtt — nem győzi elégszer leírni — abban a pillanatban, ahogy felmondó levelemet megírtam Gajári Ödönhöz." Ezt a levelet, 1909-ből, sajnos, nem ismerjük. Az időpontot viszont ismerjük: „ma Gajárinak írt ajánlott levélben fölmondottam azonnalra" — írja Elek Artúrhoz 1909. szept. 21-én."

8 Ez a levél tette szabaddá az addig helyét nem lelő ifjú Móricz Zsigmondot. A hét hosszú év szorongásai még sokáig éltek az íróban, félelem az elkéséstől, valami kellemetlen következményekkel járó feledékenységtől még esztendők múltán is kínozza — rosszat álmodva Az Újság szerkesztőségi ügyeiről riad fel még később is. A másik íráshoz hasonlóan máig rejtek-életét élő köszöntő hűségesen adja a szenvedések s szorongások, majd a megkönnyebbülés hullámzó érzés viharait. Az 1905-ből való füzetben elemez, ízekre szed, analizál mindent az ifjú Móricz: Az Újság szerkesztőségének egész munkájától az egyes újságírók emberi s mesterségbeli tulajdonságaiig. Most, évtizedekkel később, negyvenhét éves fővel — de ahogy ő érzi, — „most, az emberi kor alkonyán", összegez sok eleven részletből egy nagy mozaikot. Arra törekszik, hogy a baráti ünneplő társaságnak (de főképp magamagának) „az egész képet szintetikusan felépítse." E kép az egyes tagokat illetően sem külső, sem belső ábrázolás tekintetében nem lehet mindig hízelgő, hiszen hiteles. Hogy élét vegye a kemény rajznak, a szerkesztőség tagjainak bemutatása után azt mondja Móricz: „én boldog és büszke vagyok, hogy ebben a társaságban hét évig szenvedhettem. Én magam szenvedtem, mert sehol soha nem bírtam bekapcsolódni a közmunkába. Abszolút képtelen voltam rá. Sohasem tudtam megtanulni, mi az újság, s még kevésbé, mi az újságírás." Ezt így végül nem találja elég pontosnak, árnyalatokban finomítja, hol tompítja, hol még élesebbé teszi szavait: „ ... én nagyon örülök, hogy ez urak közt hót évet átszenvedhettem. Sajnos,, szenvedtem, ezt nem tagadhatom, de tisztán csak én voltam az oka, mert még olyan antitalentum nem került redakcióba, mint én. S emiatt bizony egy kicsit nagyon is mint kívülálló szerepeltem végig." Hogy mennyire fájhatott az ötvenedik évéhez közeledő Móricznak ez az emlék, a javítgatás módján s gondján itt is, de más helyeken is lemérhetjük. Egyik mondatát: „Ha most visszagondolok, szép és jó világ volt az" — sokallja, átjavítja: „ . . . furcsa egy kaptár világ volt az." Az eddigiekben is gúnyolta saját élhetetlenségét, tréfálkozni látszik: „addig őrült könyvtárember voltam", „ . . . ilyen kvalitásokkal éltem hét évig egy társadalom kebelében". Egy szava mégis elárulja, talán nem az volt, aminek környezete látta: „én egy epekórosan sápadt filozopter voltam a szemükben." Meg- . jegyzi az egyik, névvel nem jelölt vezető újságíróról szólva: „soha életében nem állott velem szóba." Saját egykori magának a szerkesztőségi társak szemében tükröző képét remek érzékkel adva, a „lelki nyomor és kétségbeesés" soká fájó érzékeltetése, ez mind463