AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1967. Budapest (1969)

II. Az OSZK történetéből - Csapodi Csaba: A tizedesrendszer bevezetése a Széchényi Könyvtárban

utólag beírt címek tömege, beillesztett pótlapok szinte áttekinthetetlenül kusza címhalmazzá tettek. De még ez az alig használható szakkatalógus is megszűnt akkor, amikor a Könyvtár áttért a numerus kurrens szerinti raktározásra, s ezzel megszűnt a szakrepertóriumok vezetése, hiszen azok tulajdonképpen raktári katalógusok voltak. A könyvek szakozása azért tovább folyt. A „nyomtatványtár"-nak az a tisztvisslője, aki az új könyvek beszámozását végezte, tehát rájuk írta a soron következő numerus kurrenst, a régi szakrendszer alapján továbbra is megállapította, hogy a könyv tartalma melyik régi szaknak felel meg. Erre a célra részletes, de már akkorra tökéletesen elavult, sokszor meg is mosolygott írásos utasítás szolgált. A megállapított szak nevét beírták a könyvbe. A címfelvevő pedig, aki a címleírást továbbra is a régi típusú, nagy alakú, rovatolt katalóguscédulákra írta, egyúttal készített egy nemzetközi formátumú kartoncédulát is, amelyre a címfelvételen és raktári jelzeten kívül ráírta a szakcsoport nevét is. Ezekből a cédulákból kellett volna fölállítani a szakrepertóriumok folytatásaként a numerus kurrens-gyarapodás szakkatalógusát. Ez a katalógus azonban sohasem készült el, cédulaanyaga később a feldolgozás menetének 1936-ban történt modernizálásakor felállított szolgálati betűrendes katalógus alapja lett. Nagykönyvtár, szakkatalógus nélkül. Ez volt a szomorú helyzet akkor, amikor Fitz József mint újonnan kinevezett főigazgató 1934-ben hozzáfogott a könyvtár üzemének modernizálásához. Részletes, önálló osztályozórendszer kidolgozásáról szó sem lehetett. Ehhez Magyarországon akkor még minden előföltétel hiányzott, alig volt az osztályozás elméletében vagy gyakorlatában járatos szakember, az idő pedig sürgetett. De nem volt államilag irányított, központosított könyvtárügy sem. Az egyes könyvtáraknak maguknak kellett megoldaniuk a maguk feladatait. Természetes tehát, hogy Fitz József jó gyakorlati érzékkel a kész decimális rendszerhez fordult, ugyanúgy, mint másfél évtized múlva az egész magyar könyvtárügy. Csak a megoldás módjában volt különbség. Fitz előtt három lehetőség kínálkozott: az eredeti Detí;e2/-rendszer, a brüsszeli-változat és a Szabó Ervin-féle átdolgozott decimális. Szabó Ervin sok tekintetben okosabb és jobb változatával már régóta sikeresen dolgozott a Fővárosi Könyvtár, megvoltak ehhez gyakorlott szakemberei, az olvasók előtt sem volt ismeretlen. A két másik típust ellenben Budapesten még alig ismerték

2 és nagyobb elterjedésükre sem lehetett számítani akkor, amikor Magyarországon országos könyvtárügy, központi szakmai felügyelet nem volt, tehát egységes szakrendszer alkalmazására se lehetett gondolni, még kevésbé nemzetközi együttműködésre. Nem sok érvet lehetett volna fölhozni tehát a TO, vagy az ETO alkalmazására — a decimális rendszernek sok ellenzője, még több nemismerője volt akkor könyvtárainkban —, annál súlyosabb érvek szóltak a Szabó Ervin-féle változat mellett akkor, amikor a Fővárosi Könyvtár közvetlen közelében levő nagy könyvtárról volt szó. Az olvasók számára nagyon zavaró lett volna, ha két, egymás tőszomszédságában levő könyvtár két hasonló, de mégsem azonos rendszerű szakkatalógust kínál nekik, amelyek közül mindkettő a decimális elven alapszik, de jelzeteik nagy területeken eltérnek egymástól. Fitz József döntése tehát, amikor a Fővárosi Könyvtár decimális rendszerét választotta, az adott pillanatban a legszerencsésebbnek látszott. Akkor még senki sem sejthette, hogy másfél évtized múlva teljesen megváltozott körülmények közt nemcsak lehetővé, hanem szükségszerűvé válik az osztályozás országos egységesí279