AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1967. Budapest (1969)

II. Az OSZK történetéből - Wittek Lászlóné: Az Országos Széchényi Könyvtár reformtörekvései a huszas években

*-. Nyireő — amint az emlékezéseiből is kitűnik — Kolozsvárról jött, ahol kora egyik legkiválóbb könyvtárosának és könyvtárépítőjének Erdélyi Pálnak — Erdélyi János fiának — a tanítványa és munkatársa volt. Ott szívta magába azt a szellemet, hogy a jó könyvtáros épp úgy feladatának tekinti a könyvtár épületének, berendezésének tervezését, mint a könyvtár adminisztrációs munkáját. A kolozsvári Egyetem Könyvtára korában az ország legkorszerűbben épített és szervezett könyvtára volt (1896-ban Erdélyi Londonban járt a modern könyvtári rendszerek tanulmányozására.) Nyireő István a kolozsvári tapasztalatok birtokában nagy hozzáértéssel és újító kedvvel kezdett a könyvtár átszervezési munkálataihoz. Szerette volna megvalósítani mindazt, amit Erdélyi Pálnak a kilencvenes évek végén, amikor még ő is az Országos Széchényi Könyvtár munkatársa volt, nem sikerült. A Múzeum belső átalakítási munkái 1924-ben kezdődtek. (Allattár.) Ezután következett a könyvtár megmozdulása. 1926. július 5-én a Levéltári Osztály útjára indította az első csomagokat az Országos Levéltár új palotája felé, ahol a miniszter rendelkezése szerint, mint a Széchényi Könyvtárnak kihelyezett osztálya, a gyűjtemény teljes elkülönítésével kapott helyet. A Levéltár — hála a tisztviselők áldozatkész munkájának — két hét alatt át is költözött új helyére 5000 fasciculussal, 1700 fiókkal és 90 ládával. Ezt követte a Hírlaptár több mint 700 m

3-nyi anyagának átszállítása a Eestetich-palota istállójából a múzeum épületének második emeletére, — majd 1927 tavaszán az első emeletre. Alig két hét telt el, és ez a költözés is befejeződött. A Levéltár és Hírlaptár megmozdulása azonban csak a bevezetés volt az igazi nagy feladat végrehajtásához, a könyvtár teljes gyűjteményének átcsoportosításához. A rendelkezésre álló szűk férőhely egyértelműen az anyag célszerűbb elrendezését, a hely racionálisabb kihasználását követelte. Erre azonban csak akkor kerülhetett sor, ha a könyvtár régi s már elavult rendszerét felszámolja, és gyökeres átszervezéssel biztosítja a gyűjtemény további fejlődésének lehetőségét. A munkálatokat úgy kellett szervezni és végrehajtani, hogy noha a minisztérium anyagi támogatása nem maradt el, a legnagyobb takarékosságot szem előtt tartva mind pénzzel, mind hellyel csak igen szűk keretek között mozoghattak. Az átépítési munkák, az egyes termek, raktárak új berendezéséről most nem szólva, a konkrét könyvtári adminisztráció új módszerének bevezetése alapvető változást jelentett. Mégpedig: megszüntették a már idejétmúlta müncheni szakrendszert, amely a műveket 117 féle osztályba sorolta tudományágak szerint. (Raktározásuk is szakok, azon belül szerzőjük, illetve rendszavuk betűrendjében történt — ami a későbbi szerzemények közéosztását csak nehezítette. Feldolgozásuk pedig szintén szakonként szerzői, vagy ha az nem volt, az első nominativus betűrendjében történt.) Véglegesen elhatározták, hogy a könyvek ezentúl nem szakok szerint csoportosítva rendeződnek, hanem folyószámozással — numerus kurrenssel — kapják jelzetüket, illetve helyüket a raktárban. A számok balról jobbra, felülről lefelé növekednek a raktárakban — ami szintén újítást jelentett az eddig megszokott alulról felfelé (lényegesen nehézkesebb) számozással szemben. Az új számozási rend megoldotta a raktározás problémáját. Míg a müncheni szakokban egyrészt a rétek szerinti megoszlás, másrészt a szakokon belüli betűrend, a raktárak folytonos átrendezését, illetve pótállványok beállítását igényelte, a 231