AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1965-1966. Budapest (1967)

II. Az Országos Széchényi Könyvtár gyűjteményeinek anyagából - V. Windisch Éva: Versgyűjtemény Kovachich Márton György felesége emlékére

letet is tehetnénk, mindössze utalni kívánunk a fejlődés legfőbb magyarországi állomásaira és típusaira. A halotti költészetnek legerősebben alkalomhoz kötött formája az úgynevezett halotti búcsúztató. Magyarországon a XVII. században alakul ki az a gyakorlat, hogy a temetésen — elsősorban protestáns és főúri temetéseken — elmondott egyházi beszédekhez magyar nyelvű, a beszédhez hasonlóan előadott verses búcsúztató csatlakozik; beszéd és vers (egy, legfeljebb két hosszabb költemény) együtt jelenik meg nyomtatásban is. Különösen Erdély e műfaj otthona, de előfordulnak ilyen kiadványok az ország többi részén is, így Debrecenben, Rozsnyón, Losoncon is már a XVII. században és a XVIII. század elején; úgy látszik, a Dunántúl nem, vagy csak kis mértékben ápolja az alkalmi költészetnek ezt a speciális, a protestantizmushoz kötődő ágazatát. A búcsúztatók formája is, tartalma is sablonos: négyesrímű tizenkettősökben vallásos elmélkedéseket tartalmaznak, majd az elhunytat megszólaltatva búcsút vesznek a hátramaradott rokonoktól, barátoktól. Csak 1780 körül mutatkozik igény e műfaj keretei között a tartalom modernizálására; így a Teleki Eszter halálát 1779-ben megörökítő kis füzet a beszédek után három nem búcsúztató jellegű verset közöl: egy verses életrajzot, egy az elhunytat magasztaló költeményt, s testvérének, Teleki Józsefnek a gyász érzését modern hangvétellel kifejező hosszabb versét. A Bethlen Gergely özvegyének temetéséről 1802-ben kiadott füzetben egy hosszabb vers az elhunytat mint női eszményképet magasztalja; a Dániel Katáról 1795-ben Kolozsvárott mondott két beszéd egyike róla mint „az istenfélő férjfiúnak áldásul rendeltetett jó asszonyról", a másik mint „az Istennek és embereknek tettző szép asszonyról beszél". A műfaj legmagasabb csúcsa Csokonainak A lélek halhatatlanságáról írott, s a hagyománynak megfelelően a temetésen elő is adott alkotása — de a búcsúztató költészet sablonos termékei Erdélyben még a XIX. század harmincas éveiben is nagy számban jelennek meg, bizonyos vonatkozásokban a kor irodalmi fejlődéséhez alkalmazkodva, egyrészt a beszédek tematikáját tekintve (pl. a Teleki Sámuel kancellárról 1825ben kiadott vaskos kötet, melyben az elhunyt politikai-közéleti tevékenységének egyes ágazatai nyernek méltatást), másrészt azáltal, hogy a beszédekhez néhány rövidebb, esetleg éneklésre szánt vers csatlakozik, olykor a kor színvonalán álló versek ciklusa, mint a Szilágyi Ferenctől származók 1826-ban Rhédeyné Teleki Mária temetésén (már címük is jellemző: A sír éjjele, Az élet képe, Az elválás), vagy a Bánffy Erzsébet halálakor 1831-ben megjelentek, részben „énekre alkalmaztatva", részben „e gyászos esetre írva" (Utolsó Isten hozzád, A halál álma, A vesztés fájdalma, A viszontlátás reménysége). Az alkalmi gyászverseknek másik formája az emlékvers: amikor az elhunyt tiszteletére a temetéstől, s az itt elmondott beszédektől függetlenül írnak verseket barátai, ismerősei. Ezek már szorosabb szálakkal kapcsolódnak az irodalomhoz. Rendszerint latin nyelvűek, antik formában íródnak, s gyűjteményesen jelennek meg, gyakran külföldön. E műfaj még korábbi eredetű, mint a búcsúztató vers: már a XVI. századból ismerjük példáit, mint az Istvánffy Pál — a történetíró apja — halálára Bécsben 1553-ban kiadott Epitaphium c. gyűjteményt, amely Pál és leánya emlékére két szerző által írott epitaphiumokat és néhány emléküket méltató verset tartalmaz. Az emlékvers-gyűjtemény kiemelkedő példái szintén protestáns személyiségek halálához kapcsolódnak. Mintegy 30 versből áll az a gyűjtemény, melyet a sárospataki tanárok és diákok Bethlen Gáborné Károlyi Zsuzsan204