AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1965-1966. Budapest (1967)

II. Az Országos Széchényi Könyvtár gyűjteményeinek anyagából - Kelecsényi Ákos: Beythe István énekeskönyve

helyett az ennek megfelelő, tehát ugyancsak rossz ch-t találjuk, tehát a „háborgacs" formát. Hogy nem a D 79, hanem D 90 nyomán haladt, azt a példaként felhozott többi szó, főleg a „psalmusban — énekében" eltérés világosan mutatja. Mindezek még inkább megerősítik az első rész vizsgálatából leszűrt következtetést, hogy Beythe énekeskönyvének szerkesztésében határozottan figyelembe vette a debreceni gyakorlatot. Térjünk végül vissza még egyszer az énekek sorrendjének vizsgálatához. Már felhívtuk rá a figyelmet, hogy BE is nagyjából a többi énekeskönyv rendjét követi, bizonyos kihagyásokkal. Például a meglevő első két zsoltár között a SzG, HG, BO, D 90 lapjain egységesen három olyan éneket találunk, amelyek a század énekeskönyveiben szinte kivétel nélkül előfordulnak: Boldogok azok, kik Istent féltik, Bűnösök hozzád kiáltunk (Luther) és Felséges Isten hozzád kiáltunk. BE-nek 15 ilyen módon megállapítható kimaradt énekét mértük fel a többi énekeskönyvekkel összehasonlítva. Ezek közül 9 a század mindegyik énekeskönyvében szerepel, s csak kettő van olyan, amelyik négyből hiányzik. Éppen ezeket hagyta volna el Beythe? Valószínűbb talán, hogy a sorrendben mégis némileg egyéni módon haladt, s a kimaradt énekek nagy része nála is szerepel, csak más helyen. Vagyis kissé merészen feltételezhetjük, hogy nagyjából felölelte a debreceni énekeskönyvek anyagát, amelyhez egészen durva számítás szerint a temetési énekek levonásával mintegy 200 levélre volt szükség. Ha valóban helyesen következtettük ki az őrszó alapján Szkhárosi Horváth András énekét, az kb. a 80. levélen érhetett véget, tehát az egész könyv terjedelmét mintegy 280—300 levélnyire tehetjük. Biztos támpontunk azonban csak annyi, hogy az utolsó meglevő levél 192. Megállapításainkat tehát a következőkben összegezhetjük: A Beythe-féle énekeskönyv nem gradual, hanem népénekeskönyv. Legeredetibb benne a formátum, haránt nyolcadrét alakjával a XVII. század kisebb alakú énekeskönyvei felé mutat. Ugyancsak egyedülálló a temetési énekeknek az énekeskönyv elejére való csoportosításával. Úgy tűnik, mintha eredeti elképzelése egy halottas lett volna, amelyet aztán Bornemisza mintájára kibővített „három rendbe" csoportosított énekekkel, vagyis a halottashoz hosszabb tanító célzatú énekeket kapcsolt, amelyet aztán zsoltárok — s feltehetően dicséretek is — követtek. Az összeállítás legközelebb áll D 90-hez és BA-hoz, számos jel azonban arra vall, hogy egyéni gyűjtés áll mögötte, amelyhez a nyomtatványok közül mintául valószínűleg a D 90 szolgált. A debreceni mintát megmagyarázza az a tény, hogy az eleinte lutheri irányt követő Beythe 1591-ben a csepregi kollokviumon már nyíltan a helvét irány mellett foglalt állást.

10 Irodalom 1. RMK I 407. 2. Vö. RMK I 355. Szabó Károly megjegyzése. 3. Fabó András: Beythe István életrajza. Pest 1866. 42—49. 1. 4. Vö. Kélecsényi Ákos: Nagy István élete és gyűjtőmunkája. —- Magy. Könyvszle. 1963. 337. 1. 5. Csomasz Tóth Kálmán: A XVI. század magyar daliamat. Bp. 1958. 84—85. 1. 6. Csíki János: Régi magyar művészi zene. = Magy. Könyvszle. 1905. 125. 1. lábjegyzet. 156