AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1963-1964. Budapest (1966)

IV. Könyvtár- és művelődéstörténeti tanulmányok. - Ferenczy Endréné: Az Országos Széchényi Könyvtár Olvasószolgálatának története 1802—1919

csak három volt bebútorozva. Egyikben az éremgyűjtemény kapott helyet, egy másik, 42 láb (kb. 14 méter) hosszú teremben a könyvtár, az előcsarnok pedig olvasóhelyül szolgált.

21 Az itt eltöltött húsz esztendőre vonatkozólag a helyi használatot illetően még mindig meglepően kevés adat utal. A vendégkönyv bejegyzései (melyet egészen 1852-ig vezettek) a már említett okoknál fogva nem tekinthetők forrásértékűeknek a forgalom valódi méretével kapcsolatban. A könyvtárról készített jelentések és ismertetések,

22 valamint a könyvtári irattár korszakunkra vonatkozó aktái csak néhány helyen foglalkoznak az olvasói igények kielégítésének kérdésével (és ezek is inkább a kölcsönzési igényekre vonatkoznak

23

), míg a könyvtár egyéb irányú: gyarapító, rendező és lajstromozó tevékenységéről, valamint az állomány gazdagodásáról részletesen beszámolnak, így éppen az adatok hiányából következtethetünk arra, hogy a kutatók az olvasótermet nem sokkal nagyobb számban kereshették fel, mint az előző években. Számuk 1833 után, feltehetőleg, némileg növekedett, amikor az akadémiai tagok engedélyt kaptak, hogy — tekintettel az Akadémiai Könyvtár alapját képező Te/eJh'-gyűjtemény használatának nehézségére — kutatásaikhoz az Egyetemi Könyvtár és a múzeumi könyvtár kézirattárát (majd 1837-től kölcsönzését is) igénybe vehessék.

24 Az olvasóterem forgalmára vonatkozó egyetlen utalást Horvát István említi 1822-ben a nádor által elrendelt revízióról készített jelentésében, mely szerint kénytelen munkáját fűtetlen helyiségben végezni, „nem akarván a látogatókkal zsúfolt olvasóterembe átvitetni a könyveket."

25 Az igazságot, valószínűleg, az egykorú adatok hiányából levont következtetés és Horvát állítása között kell keresnünk: a könyvtárat látogatták ugyan olvasók, de igényeik kielégítése — azoknak nem jelentős száma miatt — a könyvtáros munkaidejének csak jelentéktelen részét foglalta le és az ezirányú tevékenység, mint kézzelfogható, tetszetős eredmény nem érdemelt különösebb helyet a könyvtárral kapcsolatos írott dokumentumokban. A használatnak e csekély voltára az a magyarázat tekinthető legvalószínűbbnek, mely szerint a XIX. század első harmadában még nem tudatosodtak az értelmiség körében a nemzeti könyvtár anyagának tudományos felhasználásában rejlő lehetőségek, melyekre csak a reformkor végén, részben éppen a könyvtáros Horvát István történeti munkássága irányította rá a figyelmet.

26 Másfelől változatlanul útjában állott a helyi használat szélesebb körű kibontakozásának a könyvtár eddigi viszontagságos sorsa, a könyvek többszöri átrendezése, a pontos katalógus hiánya és a személyzet kis száma.

27 Hasonlóképpen nincsen pontos adatunk a kölcsönzés méreteiről sem. Mivel Miller erre is vonatkozó szabályzattervezetét hivatalosan soha nem hagyták jóvá, az évek során kialakult gyakorlat szabta meg a kölcsönzés lehetőségeit. A kölcsönzők is általában két kategóriába oszthatók. Egyfelől a hivatalos szervek, kormányzóhatóságok veszik igénybe a könyvtár anyagát, mint erre Miller is hivatkozik, amikor 1819-ben a múzeum számára portómentességért folyamodik a nádorhoz a kölcsönkért nyomtatványok és kéziratok megküldése érdekében.

28 Emellett több olyan eset is előfordult, hogy a könyvtárosok magánszemélyeknek, ismerőseiknek egy-egy könyvet kikölcsönöztek az állományból.

29 A kérdés törvényes rendezését, hosszas vita után, az 1832—36-os országgyűlés hozta meg. A vita során a főrendek a kölcsönzés további engedélyezése mellett foglaltak állást, azzal az érveléssel, hogy „az intézet rendeltetésével meg nem egyeztethetik, hogy semmiféle tárgy senkinek sem adódhassák ki; mert különben az egész gyűjtemény nagy részben haszon nélkül lesz". Legfőbb indokuk a helyi 214