AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1963-1964. Budapest (1966)
III. Az OSZK gyűjteményeinek anyagából - Durzsa Sándor: Egy korai itáliai ars dictaminis az Országos Széchényi Könyvtár kódexében
A prózastílus szerkezetére, felépítésére vonatkozó különleges szabályokat már a névtelen Bationes dictandi az appositio megjelölés alatt foglalja össze. A műpróza-stílus elnevezése Bernardusnéd is az appositio, melynek szabályait, műfogásait részletesen kifejti. Az appositio kifejezés már az antik retorikában előfordul. 24 A középkorban szórványosan találkozunk vele, de használata a XII. század közepétől általánossá válik. Későbbi, XIII. századi elméletírók az appositiót a ritmikus prózával azonosítják. Az appositio értelmezése a modern irodalomban egynémely félreértésre adott okot, így meghatározásában a rímes próza jellegét is felismerni vélték. Érdemes ezért Bernardus-n&k az appositióról szóló tanítását közelebbről szemügyre venni. Bernardus művének főforrása az említett névtelen Baticnes dictandi. Ez a traktátus két részben tárgyalja az appositiót, mégpedig a bevezető elméleti részben és a zárófejezetek egyikében, De variatione epistole rubrika alatt. Hasonló töréssel került az appositio elmélete Bernardus munkájába, azzal a különbséggel, hogy a Bationes-nél sokkal részletesebb kifejtésben. Szerzőnk az első, általános részt azzal a megállapítással kezdi, hogy mindenfajta prózai dictamen szerkesztésében az appositio alkalmazására kell törekedni. Kivételt csak az az eset jelenthet, ha feltétlen szükség kényszerít arra, hogy az appositio alkalmazásától eltekintsünk. Ilyen szükségszerűség például az, ha műveletlen embereknek kell írnunk, akik csak „recta constructione" értik meg a nekik szánt szöveget. Meghatározása szerint appositio alatt a szavak olyan elrendezését kell értenünk, mely a szerkesztés szokásos rendjétől eltérő. A helyes elrendezést azonban inkább a fül, a jóhangzás szabja meg, mint bármiféle szabály vagy tanítás. E tétele ellenére mégis néhány alapvető szabály megfogalmazására törekszik. Eszerint akkor helyes az appositio szerkesztése, ha a distinctiókban, tehát az összetett mondat mondattagjaiban a szavakat megfelelően (congrue) helyezzük el. A distinctióknak -— Victorinus grammatikusra hivatkozva — három fajtáját különbözteti meg, ezek a suspensiva, constans, finitiva. 25 Victorinust egyébként pontatlanul idézi, ami arról árulkodik, hogy valamilyen közvetítéssel merített belőle. Elgondolkoztató azonban, hogy szerzőnknél a distinctio fogalmának bevezetése semmiféle további következménnyel nem jár. Az ars dictaminis-ek azonban ettől az időtől kezdve rendre átveszik ezt a tanítást. Csak jóval később, a XII.— XIII. század fordulóján találjuk meg a kapcsolatot — mint alább látni fogjuk — a distinctio és a ritmikus klauzulák között. Mutassuk be ezek után, hogyan állapítja meg szerzőnk az appositio alapvető szabályait. Mindenekelőtt sorra veszi a beszédrészeket és meghatározza ezek elhelyezését a mondatban. A nomennel kezdve először a vocativusról állapítja meg, hogy vagy a mondat végére vagy a mondat közepére kell elhelyezni, ez utóbbi esetben úgy, hogy kevesebb szó álljon előtte, mintahány követi a distinctio végétől számítva. A nominativus bármely más eset után elhelyezhető, pl.: „Vére dilectionis affectus tunc evidenter agnoscitur, cum adversitatis vei necessitatis inter amicos oportuna solatia conferuntur." 26 A többi eset elhelyezése megfelel a deklinációs sorrendnek, kivéve a genitivust, melyet valamennyi más eset elé kell szerinte helyezni. Lássuk erre az elrendezésre egy olyan példamondatát, mely a névszó valamennyi esetét tartalmazza: „Vestre distinctionis vei discretionis arbitrio páter karissime votum nostrum devota intentione pandentes suppliciter exoramus, quatenus ecclesie nostre paterna sollicitudine' provideatis etc. 27 " Ezt az ajánlott sorrendet akkor is be kell tartani, ha nem fordul elő mindeneset a distinctióban. Gyakori szokás szerzőnk szerint az, hogy a jóhangzás érdekében a főnévés jelzője közé egy másik esetben álló főnevet teszünk. Ismeri tehát a hyperbaton alakzatát,, éppen csak nem nevezi meg. Érdemes viszont idézni idevágó példáját, mert azt illusztrálja,. 10* 147