AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1961-1962. Budapest (1963)

II. A könyvtári munka módszertani kérdéseiről - Haraszthy Gyula: Az országos gyarapodási jegyzékek külföldön és Magyarországon

sorozatra oszlik s ezeken belül differenciálódik tovább. Kitűnő példa erre a szovjet Szvodnüj Bjulleterí, melynek társadalomtudományi szekciója 15 főcsoportot s ezen belül — az anyag természetének megfelelően — kb. 160 szakcsoportot használ, a természettudományi szekció pedig 10 főcsoporton belül mintegy 110—115 csoporttal operál. Hasonló arányokat találunk — kevés eltéréssel — az NDK, Lengyelország és Magyarország országos gyarapodási jegyzékeiben is. A gyarapodási jegyzékek többsége nem az ETO rendszerét használja, hanem a tudományok felosztásához jobban simuló tárgyszavas szisztémát. Viszont a tizedes osztályozás valamilyen — erősen rövidített — sémájával él a magyar, román, dán és spanyol gyarapodási jegyzék. Ahol a tizedes osztályozás mellett döntöttek, természetesen nem a rendszer „tudományos" használhatósága, hanem a gyakorlati szempontok voltak az irányadók (a bejelentő könyvtárak ezt a rendszert használják, a nemzeti bibliográfia is ezzel él). Talán tipikus példának éppen a mi gyarapodási jegyzékünket idézhetnénk: mivel könyvtáraink bejelentéseiket az ETO szakszámai alapján teszik meg, továbbá a Magyar Nemzeti Bibliográfia is rövidített tizedes számokat használ, az országos gyarapodási jegyzék is ezt a — tudományos szempontból erős kritika alá eső, de gyakorlatilag keresztülvihető — osztályozást használja. A felépítés, a használat sokoldalúságát a név- és tárgymutatók rendszere biztosítja. Szinte alig ismerünk olyan szakrendben szerkesztett jegyzéket, mely a különféle csoportokba szétszórt anyagot ne fogná össze valamilyen — kisebb vagy nagyobb időközökben megjelenő — névmutató segítségével. Címleírás, címfordítás. A gyarapodási jegyzékek legnagyobb része az átfutási idő lerövidítése, a terjedelem csökkentése és a tájékoztatás gyorsaságának fokozása érdekében rövidített címleírásokkal dolgozik. A rövidítés mértéke eléggé különböző; általános gyakorlat, hogy a szerzők keresztnevét nem egészítik ki, sőt azokat mindig a kezdőbetükre rövidítik. Az alcímet — amennyiben nem nélkülözhetetlen — elhagyják. Igen sok jegyzéknél (csehszlovák, dán, svéd, lengyel) a kiadót sem tüntetik fel, sőt a svéd Access ionsKatalog még a lapszámot sem hozza, ami már nyilvánvalóan túlzás. Az előbbieknél részletezőbb mindenekelőtt a román, másodsorban a szovjet,, a kínai (pekingi), és a dán jegyzékek címleírási gyakorlata. Teljes értékű címleírás elvszerűen és gyakorlatilag csupán ott szükséges, ahol a jegyzék összefüggésben van a központi cédulaellátással, illetve kartonrendeléssel (Berliner Titeldrucke, The National Union Catalog). A címfordítások, annotációk közlése a tájékoztatás intenzivitásának fokozása érdekében kívánatosnak mondható, különösen az olyan nyelveken, amelyek a jegyzéket kiadó országban kevésbé ismeretesek. Hogy e kétségtelenül indokolható gyakorlat mégsem általános, annak legtöbb helyen valószínűleg anyagi oka van, hiszen a kiadványokkal kapcsolatbanaz önköltség-csökkentés a gazdaságosság követelményei közé tartozik (magyar és lengyel jegyzékek). Mivel az a véleményünk, hogy a címfordítások közlése bizonyos esetekben helyes, nem árt tudomásul vennünk az ismertebb gyarapodási jegyzékek e területen fennálló gyakorlatát. A szovjet, a csehszlovák és a román kiadvány minden mű címfordítását hozza, a Német Demokratikus Köztársaság jegyzékei a szovjet és a népi demokratikus könyvekét igen, a nyugatiékét nem. A svéd jegyzék az. 142