AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1960. Budapest (1962)

II. A könyvtári munka módszertani kérdéseiről - V. Windisch Éva: Megjegyzések az ETO 93/99 Történelem főrészének kérdéséhez

E magától értetődőnek látszó gyakorlati megoldás elvi megfogalmazása már bonyolultabb feladat, — a tudományok rendszerének, felosztásának vizsgálatával azonban kétségkívül megvonhatok a határok elméletben is. Anélkül, hogy e kérdés megoldására kísérletet tennénk, annyit kétségtelennek látunk, hogy mindazok a múlttal foglalkozó művek, melyek tárgyukat az élet anyagi jelenségeinek köréből merítik, kivétel nélkül beiktatandók a 93/99 főrészbe is (tehát lényegében az 5 és 6 főosztályban elhelyezett történeti művek); a tárgyuk szerint a 3 főosztályba tartozó történeti jellegű művek ugyancsak kivétel nélkül; a többi szakokból pedig —- ezek (eltekintve a 4 főosztálytól) valamennyien a felépítmény körébe vágó kérdéseket tárgyalnak — a múltból merítő műveknek csak egy, még kidolgozandó elvek szerint körülhatárolható része kaphat második helyet vagy utalócédulát a 9 főosztály megfelelő pontjain. A másik, érzésünk szerint ugyancsak elvi megoldást igénylő probléma elsősorban az Országos Széchényi Könyvtár munkájában jelentkezik, de előbb-utóbb kétségkívül más könyvtárak is szembekerülnek vele. Köztudomású, hogy az Országos Széchényi Könyvtár a müncheni rendszer szerint feldolgozott régi anyagáról nemcsak modern címfelvételeket készít, de decimális rendszerű szakkatalógusába is bedolgozza a régi anyagot. Ez a rendkívül nehéz munka — hiszen a modern tudományos irodalom számára kidolgozott rendszer, és egy nagymenynyiségű XVI—

XVIII. századi könyvet tartalmazó anyag egybehangolásáról van szó — új aspektusból vetíti fel a Történelem szak problémáját. Hiszen a szóbakerülő művek nagy része, figyelmen kívül hagyva azokat, amelyeknek modern megfelelőit eleve a 93/99 főrészbe tartozónak érezzük, egyedül régisége folytán történetivé vált, s speciális szakozást igényel ahhoz, hogy a kutató számára feltalálható legyen. Egy törvény vagy egy urbárium két-három évszázad távlatából nem bír semmiféle közigazgatási vagy jogi jelentőséggel: egyedül a korszak történetének kutatója számára érdekes forrás. Egy XVI. századi fűveskönyv épp úgy tudománytörténetté vált, mint egy XVIII. századi bányászati szakmunka. S az alkalmi írások hatalmas tömege: költemények, röpiratok, vitairatok, díszművek: a mai olvasó számára teljesen megváltozott funkcióval, kizárólag mint egy korszak vagy egy esemény teljesebb megismerését előmozdító forrásanyag használhatók. E körülmények folytán, úgy érezzük, az átdolgozásra kerülő anyagból jóval nagyobb százalék helyezendő el a 93/99 főrészben, illetve abban is, mint a modern könyvanyagból. Az elvi határok megvonása e területen, ha lehetséges, még szükségesebbnek látszik, mint a kurrens anyag esetében. E bonyolultnak Ígérkező kérdéshalmazból csak egyetlen problémát emelnék itt ki: a gyakorlati értéküket elvesztett szakmunkák kérdését. E művek részére, úgy vélem, nagyobb témakörönként (földművelés, állattenyésztés, bányászat, orvostudomány stb.) kellene önálló helyet biztosítani, akár a tárgy szerint megfelelő szakban, akár a történelem főrészben; illetve ez utóbbiban legalább utalni kellene a szakkakatalógus más részeiben elhelyezett ilyen jellegű művekre. Egyben felvetődik az a kérdés is, nem volna-e helyes megállapítani azt az időhatárt, melyen túl egy szakmunka már csak tudománytörténeti érdekkel bír, — s nem kellene-e esetleg ezt az időhatárt tudományszakonként másutt és másutt megvonni? A probléma egyébként, mint erre a szakirodalom is rámutatott, tulajdonképpen állandó problémája minden szakkatalógusnak: 50—100 év távlatában történelemmé válik az, ami eredetileg szaktudomány, napi politika, 10* 147