AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1959. Budapest (1961)

IV. Könyvtár- és művelődéstörténeti tanulmányok - Kókay György: Javaslatok a könyvolvasás népszerűsítésére 1789/1790-ből

Ánglusok ez előtt száz s másfél száz esztendővel, s az illyenek által annyira megkedveltették még a közönséges lakosokkal is az olvasást, hogy már nints ollyan drága könyv, mellyet meg ne szereznének. —" A felvetett kérdések tovább is foglalkoztatták a Mindenes Gyűjtemény olvasóit. A lap 1790. június 9-i számában ismét egy névtelen szerző hozzászólását olvashatjuk. A cikk írója utal arra, hogy véleményét Kovács Ferenc cikke váltotta ki. Különösen javaslatának azzal a részével ért egyet, ahol a könyvár feltüntetésének a fontosságát hangoztatta. Szerinte is az a helyzet, hogy sok szülő azért nem taníttatja gyermekét, mert a könyvek nagyon drágák, ő is úgy véli: „Méltó volna, ha ebbe az Ország bé--tekintene, mert addig soha sem lesz virágzó a Literátura." A lelkészek és plébánosok szerepével kapcsolatban pedig azt írja, hogy ahol eddig közreműködtek a könyvek terjesztésében, ott szembetalálkoztak a compactorok gáncsoskodásával, akik ezt rossz szemmel nézték, és saját anyagi érdekeikben érezték magukat veszélyeztetve. Példaképpen megemlíti S^erentsiNagy István győri prédikátort, aki foglalkozott könyvek terjesztésével és ezért „egy Compactor ennek a jó Hazafinak még hideg tetemeit is úton út félen átkozza." Bertits Ferenc

11 is hozzászólt Kovácsnak — tulajdonképpen egy későbbi — cikkéhez, de megjegyzései szintén a fent ismertetett javaslataival kapcsolatosak. Rámutat ugyanis arra, hogy a művelődésben való elmaradottságunk okai között fontos szerepet játszott az a körülmény, hogy hazánkban a tudomány nyelve a latin volt, tehát csak szűk réteghez juthatott el, a néphez nem. Ennek következménye lett azután az, hogy íróink, tudósaink támasz nélkül maradtak, de: „senkire se vessenek, hanem saját magukra: ők amit tettek, és szereztek, azt tsak egynehány magános Személlyeknek, nem pedig a köz-jónak hasznára tették és szerezték; nem oktatták és boldogították a Községet, hanem a Tudósokat, és még panaszolkodnak, hogy nincs jói-tévőjük!..." „Mindég több jóltévők származtak a köz-népből, hogy sem a Fő-rendekből; ha tehát azt az olvasásra, a tanulásra szoktattuk volna, ha hasznos és gyönyörködtető könyveket dugtunk volna kezébe; úgynem kellett volna félni, hogy ne légyenek jói-tévők; hova kell eggy Frantziának, vagy Ánglusnak érdemesebb jói-tévő, mint mikor két, három sőt kilentz, tíz ezer elő-fizetői vágynak?"

12 Bertífs e megjegyzéseit Kovács Ferencnek az a későbbi cikk-sorozata váltotta ki, amely a kor egyik divatos témájával, elmaradottságunk, „pallérozatlanságunk" okaival foglalkozott. E folytatásokban megjelent cikke is azt bizonyítja, hogy reálisan és tisztán látta a történeti okokat éppen úgy, mint a társadalmiakat. Figyelemre méltó különösen ez utóbbiaknak a kifejtése, mert arra vall: Kovács mérnök felismerte, hogy hazánkban a főrendek és a nemesség nem alkalmas arra, hogy a nemzet irodalmi támaszai legyenek: erre egyedül a nép lehet hivatott. Tudja azt is, hogy ehhez az szükséges előbb, hogy a szegény nép támogatást kapjon anyagi és szellemi elesettségében. De a valamivel később írott, és az alábbiakban ismertetendő cikkében ennél is tovább megy, és már rámutat a nép kiművelésének politikai feltételeire is: ez pedig nem más, mint a jobbágyság teljes, „valóságos" felszabadítása. Cikke elején pedig arra is rámutat, hogy kulturális fejlődésünk fontos alapja és feltétele még nemzeti függetlenségünk is. Kovács Ferenc cikksorozata 13 elején azzal foglalkozik, hogy a magyar 297