AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1958. Budapest (1959)

II. A könyvtári munka módszertani kérdéseiről - Gombocz István: Központi csereszolgálatok

vetítőszolgálat előnyeiben rejlő törvényszerűség érvényesülésére jó példa a mindössze 10 éves Német Demokratikus Köztársaság, mely minden egyezménytől függetlenül célszerűnek látta a továbbító központ felállítását és azt ma is mintaszerű színvonalon működteti. A csereközpontok a második világháború végéig egy-két kivételtől eltekintve tevékenységüket a hivatalos anyag kezelésére és a továbbítószolgálatra korlátozták. Változás az Unesco fellépésével következett be, mely a nemzetközi kiadványcsere fokozására irányuló állandó és széleskörű munkássága keretében a csereközpontok felállításának, illetőleg a meglevők fejlesztésének ügyét is zászlajára tűzte. Felismerte ugyanis azt, hogy ezek az eddig postahivatalként működő szervek sokkal többre hivatottak, megfelelő szabályozással és támogatással országuk és a külföld között folyó csere éltető organizmusaivá válhatnak. Ebben a felismerésben az Unescót az a tény vezette, hogy ma már a könyvek, folyóiratok és tudományos kiadványsorozatok olyan tömege jelenik meg nap mint nap világszerte és ezek határokontúli forgalma is olyan óriási, hogy legalább országonként szükség van egyeztető, harmonizáló, tájékoztató és nyilvántartó csereállomásokra, melyek bizonyos cserefajtákat önállóan is bonyolíthatnak, illetőleg a cserekapcsolatok kezdeményezését is feladatuknak tekinthetik. E funkciókat legjobban a már működő csereirodák tehetik magukévá és amellett folytathatják — ha szükséges — az eddigi továbbító postahivatali munkát is. így a régi csereközpontok új és fontosabb feladatokat nyernének, az újak pedig már e modern elvek szerint szerveződhetnek. Az Unesco ezt a gondolatot a két kiadásban megjelent Cserekézikönyvében,

4 Könyvtári Közlönyében

5 és számos általa rendezett nemzetközi értekezleten kifejtette, az utóbbi években pedig különösen a tagállamok részéről sürgetett új nemzetközi egyezmények előkészítése során érvényesítette. 1958-ban ugyanis határkőhöz érkezett mind a nemzetközi kiadványcsere, mind a csereközpontok története: Több évi előkészítő munka után az Unesco 10. közgyűlésén Párizsban, a tagállamok, köztük a szocialista országok, két új többoldalú nemzetközi egyezményt szavaztak meg a nemzetközi kiadványcsere és a csereközpontok működésének szabályozására.

6 I [ ^tf"' * ' Sajnos az új egyezmények véglegesen elfogadott szövege nem teljesen juttatta diadalra az Unesconak a nemzeti csereközpontok fejlesztésére és feladatkörük bővítésére irányuló törekvéseit. Ez különösen kitűnik akkor, ha az előkészítés első fázisaként készített Schmidt—Phiseldeck-íéle tanulmányt, a párizsi 1956-os és a brüsszeli 1958-as szakértői értekezletek jegyzőkönyveit és az ezek nyomán szerkesztett első és második szövegtervezetet a végleges szöveggel hasonlítjuk össze. E cikk keretében viszont nem lehet célunk sem az előkészítés munkájának részletes ismertetése, sem az egyezmények szövegének elemzése, pusztán arról kell szólnunk, hogy az egyezmények milyen szerepet adnak a központi csereszolgálatoknak. Az első egyezmény a kiadványok nemzetközi cseréjéről általában, a második a hivatalos és kormányzati kiadványok cseréjéről szól. Mindkét egyezményre egészében is jellemző, hogy az eredetileg javasolt szo197