AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1957. Budapest (1958)

Kőhalmi Béla: Vita a könyvtártudományról

Sokak szemében úgy tűnhetik, mintha Georg Leyh öt év előtt írt, vitát indító cikkeiben

4 nyitott ajtókat döngetne, amikor a történelmi dokumentumokat őrző és feltáró könyvtár védelmére kel s a hagyományokra építve keresi meg a tudományos könyvtár sajátos feladatait. Olyan föladatokat, amelyeket legjobban csak a tudományos könyvtárak dolgozói oldhatnak meg. Ha a könyvtárak történetét a marxi—lenini világnézet valódi historizmusa és nem a letűnt század elavult „historizmusa" alapján vizsgáljuk, igazat fogunk neki adni abban, hogy a tudományos könyvtárnak eme funkcióját fontosnak és megvédendőnek tartja. „A források — idézi Jacob Bruckhardt-ot — kimeríthetetlenek s az ezerszer kommentált könyveket újra meg újra el kell olvasni, mert ezek minden új század új olvasója szemében más arcot öltenek. Úgy lehet, hogy Thukydides-hen egy fontos adat lappang, amit valaki majd csak száz év múlva fedez fel. . ." Valóban azok is. Es a könyvtárak ilyen irányú segítőmunkájára ma is számít a tudomány, de Leyh-nek fiuZi £LZ ELS' godalma, hogy a szocializmust építő országokban ezt a funkciót esetleg nem becsülik meg, nem jogosult. A vele vitatkozók a könyvtárak körül megváltozott társadalom új igényei alapján újra kívánják megfogalmazni ezt a funkciót. A könyvtárosi pálya szerveződése idején, különösen a kapitalista fejlődésben lemaradt országokban, a nemzetté alakulás szakaszában a történettudományok virágzását láttuk mindenütt s az egyetemi és más tudományos könyvtárak élére történettudósok (legjobb esetben tudománytörténettel foglalkozók) kerültek, akik a könyvtár vezetését nem főhivatásként vállalták. (A kisebb állásokat is egyetemi elfoglaltságú tudósokkal töltötték be.) Annak ellenére, hogy a természettudományok és műszaki tudományok a XIX. század derekától kezdve ugrásszerűen fejlődtek, a könyvtárak kapcsolata a tudományokkal a századfordulóig történelmi területen mozgott. Ezekben a könyvtárakban elengedhetetlennek tartották, hogy a könyvtárosok a történelem segédtudományaiban, és járulékosan az őstudományok ismeretében, továbbá a nyomdászat történetében— és csakis ezekben — jártasak legyenek. Dziatzko a göttingai egyetemen nem könyvtártudományi előadásokat hirdetett, hanem „könyvtári segédtudományokat" tanított. ALeyh-el vitázok nem a, Leyh által megvédett „sajátos munkaterületet" vitatják el a mai tudományos könyvtáraktól, hanem a nevelő és műveltség-terjesztő funkcióval akarják bővíteni a régi könyvtárak egyoldalú tartalmi munkáját. A régi tudományos könyvtárak „kincstári birtoka" a forráskiadványokban, a nagy kollektív szintézisekben való közreműködés, ezek bibliográfiai apparátusának összeállítása, bibliográfiai függelékeinek szerkesztése érintetlen kell hogy maradjon, ebbeli segítségnyújtásuk a feldolgozó, az alkotó munka számára továbbra is elengedhetetlen. A könyvtári tudományok nagy ismeretanyagában tehát a történeti segédtudományok továbbra is jelentékeny helyet kell hogy elfoglaljanak, de nemcsak azért, mert a „kincstár" föltárása ezek nélkül nem lehetséges, hanem főképp azért, mert a történelmi-társadalmi alkotó és feldolgozó munka számot tart a könyvtárosok közvetlen közreműködésére is. Ha Leibniz a XVII. században „uniók, respublikák, ligák" megszervezését sürgette a kutatómunka érdekében, ma az a helyzet, hogy nincs tudományos munkaközösség, amelyben a könyvtáros és bibliográfus ne mint egyenjogú kutató foglalna helyet. 79