AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1957. Budapest (1958)

Vécsey Jenő: A Haydn-év elé (1959)

Nem indokolatlan, hogy ez a kérdés könyvtárunk zenei gyűjteményének részéről vetődik fel. Kötelez erre először is Haydn több évtizedes magyarországi működése az Esterhazy-Tezidenciaxi, ahol mint alkotó és mint exekutiv művész, hatalmas, európai mértékkel mérve is kimagasló művészi tevékenységet fejtett ki. De kötelez az a körülmény is, hogy éppen említett alig vagy soha nem hallható műveinek jelentős részét őrzi gyűjteményünk, részben eredeti, részben egykorú másolatos kéziratok alakjában. Az anyagot rendező és feldolgozó könyvtárosban vagy az unikumokat különös érdeklődéssel tanulmányozó kutatóban egyaránt fölmerül a gondolat: zenei társadalmunknak előbb-utóbb rá kell eszmélnie valami módon, hogy Haydn művészetének még igen sok területét elhanyagolta. Ezáltal nemcsak veszteségek érték, de Haydn igazi arculatát sem tudta magában kialakítani, bizonyos lényeges vonások hiánya folytán. (Valljuk be, hogy nemcsak Joseph Haydn igazi és teljes arca maradt homályban az utókor bizonyos indolenciája révén.) A tizenkilencedik századot túlságosan elfoglalták saját problémái és kialakuló stílusai, hogy sem a klasszikusok oeuvrejét teljes egészében magába szívhatta volna. Az előadási lehetőségeket nem hasonlíthatjuk a mai kor adottságaihoz. Hogy ma egyre inkább növekszik az érdeklődés a régi és elfelejtett művek iránt, nyilván összefüggésben áll korunk hatalmasra riőtt hangverseny-kultuszával, amit mérhetetlenné fokoz fel a lemezfelvételek és rádióadások tömkelege. Ez az előadási lehetőség olyan nagy, hogy a modern alkotások minél nagyobb propagálása mellett is szükségesnek mutatkozik a régi és elfelejtett mesterek és művek felkutatása. Ezért merjük állítani, hogy Haydn műveinek ma komolyabb és sokrétűbb előadási gyakorlatával állunk szemben, mint ötven évvel ezelőtt. Annak ellenére, hogy bizonyos műfajaira vonatkoztatva ezt egyáltalán nem tarthatjuk még kielégítőnek. Hogy félreértés ne essék, most kizárólagosan a művek valódi életrekeltésére gondolunk, hiszen a tudományos irodalom feltárásai nem mindig biztosítják a művészi feltámasztást. Nem arról van szó tehát, hogy tudomást szerzünk-e valamiről, hanem, hogy az valóban művészi értéket is képvisel-e, s hogy ennek a művészi értéknek hangsúlyozására és érvényesítésére milyen mértékben képes az utókor. Haydn kiadatlan és gyűjteményünkben kéziratos alakjukban őrzött operáival, lyra-versenyeivel vagy baryton-trióival kapcsolatban is az a helyzet, hogy e művek egyike sem ismeretlen a szakemberek előtt, sőt legtöbbjükről másolatos anyag is föllelhető külföldön. Tekintve, hogy már Haydn életében elkezdődött műveinek bizonyos fokú expanziója, az .£7síerMz?/-családdal kötött szerződése, hogy műveivel nem ő maga rendelkezik tovább azoknak megírása után, lényegében formaivá lett. Látható ebből, hogy az ismeretlen Haydn-művek mellőzöttségüket nem elzártságuknak köszönhették. Ezt bizonyíthatja egyébként az is, hogy kiadott és népszerűvé vált műveit is csak részben játsszák. E világviszonylatban fölvethető probléma, a fentiek összegezése révén, nézetünk szerint a közelgő Haydn-év folyamán jelentősen előtérbe fog lépni. 393