AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1957. Budapest (1958)

Keresztury Dezső: Adalék Jókai forrásaihoz

langoldalba. S a barlang legmélyén: az ember azt képzeli, hogy az a templom oltárrésze, áll egy óriási rémkép: egy bálvány, egy csontváz: egy álló őselefánt simára tisztított ivorfehér csontváza. ] Erről csak a húst tudták letisztogatni a medvék; csontjait nem bírták fzétcepelni. Í

S fölötte a fényes padmalyhoz odafagyva látszik függni, mint egy retentő dombormű: egy húszöles; plesiosaurus, egy páncélos krokodil, hosszú Lattyúnyakkal, százfogú állkapcával, gyűrűs farkkal; a jég bevonta az egészet ezüsttel, úgy függ ott a falon, mint egy alászálló Leviathán." i (Ennek a mammut-csontváznak képe egyébként ott látható a könyvben a 410. lapon s az utána következő mellékleten; csak éppen realisztikusabb környezetben, a szentpétervári múzeumban.) ,,. .-. Köröskörül minden falból, az átlátszó jégen keresztül, az özönvíz előtti világ csodaállatainak körrajzai tűntek elő. Állatok, melyek még osztályozva nincsenek. Némelyiknek csak szörnyfeje látszik meg, a többi részét a jég nem engedi látni. S ezeknek a húsa még mind megehető. Húszezer év óta vannak a jégben eltartva. Meg sem igen látszik, amit a medvék elpusztítottak a megmérhetetlen éléstárból..." (Az őskori jégbefagyott állatsereglet nevei és hozzávetőleges leírásai mind ott nyüzsögnek, ha nem is egy ketrecben, Fraas könyvének lapjain.) „... A barlang fenekét sík jégtalaj képezte. Olyan volt az, mint egy óriási táncterem, egyetlen tükörlappal padló helyett. S az átlátszó tükörlapon át lámpám fénye egy egész beláthatatlan múzeumot világított be. Az ősvilági állatok, miket a betóduló víz a barlang mélyébe sodort alá, egymásra halmozva feküdtek ott, rendezetlen gomolyban. Szörnyek labyrinthja: Idomtalan, lomha tömegek, madárnak kezdett, krokodilnak végzett korcs-szülöttei a természetnek, vastagbőrű, pikkelyes, gyűrűpáncélos csodák, óriások, négyszáz mázsányi testtel, két öles agyarakkal, iszonyú szavakkal, és közöttük az állatvilág rejtélyes kétlakói, akik repültek és másztak, madarak voltak és négy lábuk volt, vagy szőrt viseltek, de szárnyaik voltak hozzá. Kígyóalakú szörnyek, homlokukon szarvakkal, előrészükön patkóidomú lábakkal; teknőcök, miknek hosszú farkaik, békák, miknek fogas állkapcáik vannak..." A párhuzamos helyek további bemutatása nem lehet itt feladatom: a képek-ihlette szövegekre azonban szeretnék még egy pillantást vetni. A kőszénkor növényzetét például így írja le Jókai A fekete gyémántok első fejezetében: J ,,A páfrányok, a zsurlók, miket most mint törpe harasztokat ismerünk, akkor óriási szálfák, minőknek a mostani fenyőfákat ismerjük; a fenyők pedig toronymagasságú kolosszusok, s ahol fenyő él, ott díszlik a pálma, keverve egymással. A növényrendszer még zavarban van önmagával; vannak nádak, mik hasonlítanak a pálmához; rejtélyes növények, mik közvetítőt képeznek a pálma és a fenyő, s a fenyő és zsurló között. Az előrement korszak növény óriásai közül még hiányzottak — a virágok. A rétek tarkaszínű ékessége, az illat, a méztermő virágsereg még nem volt sehol. Azt még nem álmodta meg a vajúdó föld. .." dob