AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1957. Budapest (1958)

Papp Ivánné: Adalékok az alföldi olvasókörök és népkönyvtárak történetéhez. 1890—1914

könyvtárainak szabályzatában is: „az OMIE népkönyvtárait azért létesítette, hogy vidéki községekben lakók.. . szellemi szükségleteiket állandóan és ingyen (szemben az egyleti könyvtárak évi 1 koronás tagdíjával P. I.) az értelmi és kedélyvilág nemesbülésére ható oly irodalmi kincsekkel elégíthessék ki, amelyekkel.. .a nemzeti közműveltség alapját megszerezhetik, az idegenajkúak a magyar nyelvet, gondolkodásmódot, érzületet elsajátíthatják és megkedvelhetik.. ."

4 Máshelyütt szó van arról is, hogy e célokat milyen eszközökkel óhajtják elérni: „A népkönyvtárak nevelő hatása csak a többi népnevelő eszközökkelkapcsolatban lesz nagy és tartós. Az egyház és iskola munkáján kívül tehát lehetőleg kapcsolatba hozandók a népkönyvtárakkal a népies előadások, társas mulatságok, magyar dalkörök, népünnepek, kirándulások és más hasonló társadalmi mozgalmak".

5 Ugyanitt mégegyszer nyomatékosan hangsúlyozzák e népkönyvtárak jellegét, mikor megállapítják, hogy a népkönyvtár ,,az egyházhoz és iskolához hasonló jelentőségű általános népnevelői intézmény, mely különösen az elemi iskolák munkáját fejleszti tovább, de általában megerősíti és kiegészíti az egyház és iskola tevékenységét".

6 Ennek érdekében ,,már a megalakulás előtt biztosíttassék az elöljáróság, a papság és az esetleges uradalom gyamolítása".

7 A népkönyvtárak heti ünnepi előadásaira ugyan ajánlják, hogy olvassák fel a János vitéz-t, Robinson vagy Gulliver kalandjait, részleteket Jókaitól, de azért „óhajtandó, hogy minden egyes összejövetelnek legyen a felolvasott művön kívül külön vonzóereje például a pap, a bíró vagy más notabilitás megjelenése".

8 Hogy az ilyen célra létrehozott s ennyire támogatott népkönyvtár egyesületek mégis más irányba ne fejlődhessenek, a sztereotip tilalom („szerencsejáték és szeszesitalok fogyasztása tilos") mellett ki is mondják, hogy „felekezeti és pártpolitikai vitatkozások azonban tilosak", hiszen „az egyesületnek jogában áll... társas mulatságokat rendezni, s abban az esetben, ha külön helyiség lesz, itt rendszeres összejöveteleket tartani".

9 Am mindezen óvórendszabályok sem biztosítják, hogy valóban a kívánt úton halad-e majd minden népkönyvtár egyesület. Ezért e hatóságilag létesített és támogatott intézmények szervezési alapelvei leszögezik — részben fenyítő záradékul, részben a fenntartó MKOT felelősségének elhárítására — hogy „ha a népkönyvtáregyesület a jelen alapszabályokban meghatározott célt, eljárást és hatáskört meg nem tartja, a kormány által figyelmeztethető... felfüggeszthető, sőt a szabályos vizsgálatok eredményéhez képest végleg is feloszlatható".

10 A század első évtizedeiben már nemcsak az állami szervek, hanem más rétegek „szövetségei" is kilépnek a porondra. Az élettől eléggé távoleső elképzeléseket eláruló népkönyvtáregyesületek azonban aligha válthatták be a hozzájuk fűzött reményeket. 1908—1909 táján látszat-engedményekre, a földmunkás és szegény-paraszti mozgalmak megnyergelésére és ál-földműves szervezetek létrehozására kerül a sor. A Magyar Gazdaszövetség elképzelése szerint — amint Meskó Pál A tanítók feladata a földművelők szervezetében c. cikkében

11 olvashatjuk —, „a nép között élő művelt embereknek. .. a földművelő néppel együtt kell küzdeni azon jogos kívánságok megvalósítása érdekében, melyek a hazafias érzésű földművelőket erkölcsileg és anyagilag erőssé tehetik". Erre Meskó szerint legjobb mód, ha a 285