Boros István (szerk.): A Magyar Természettudományi Múzeum évkönyve 50. (Budapest 1958)

Baksay, L.: Egy reliktum növény: Anthyllis vulneraria ssp. alpestris a magyar flórában

különleges előfordulása a reliktum helyen azt bizonyítja, hogy ugyanolyan értékű maradvány növény, mint amilyen a Carduus glaucus vagy Primula auricula. A tenyészkertbe való betelepítéssel és a terepen való egyidejű ellenőrzéssel sikerült ökológiai megfigyelést is tenni és az a véleményem alakult ki, hogy ez a növény a jelenlegi lelőhelyén nincs a neki megfelelő helyen. Ugyanis a betelepített növények, amelyeket 1954 őszén hoztam a fenti helyekről, megváltoztak annyiban, hogy levelük kisebb és rövidebb lett, a levél színe sötétebb zöldre változott s a virágzati szár alacsonyabb lett, mint az eredeti lelőhelyen, annak ellenére, hogy a növények ápolásban, locsolásban részesültek. Ezt a jelenséget a növény fényigényével lehet megmagyarázni. Ugyanis az Anthyllisek napfényes gyepes területek lakói, nemigen találhatók erdőben vagy erdő szélén, tehát fényigényes növények. Úgy vélem, hogy az áttelepített növények megkapták azt az optimális fénymennyiséget, amelyet megkapnak a magas hegységekben. Ezt a fénymennyiséget viszont nem kapja meg a Brometumban, mert ezek a Brometumok 25—30°-os hajlásszögű sőt néha meredekebb északi lejtők, ahol a fényviszonyok kedvezőtlenebbek mint a tenyészkértben. Ezek a lejtők fekvésük szerint kora délelőtti napot kapnak, délben viszont már csak ferde fénysugarak érik a lejtőt. Ez a helyzet árnyékhatást vált ki, amelynek következménye, hogy a növény tőlevelei nagyobbak és szélesebbek, mint a teljes napfényen, tenyészkertben nevelt példányoké. De mivel ez a növény a teljes napfény mellett ugyanakkor hűvös, alpin-dealpin mikroklímát igényel, természetes, hogy számára a jelenlegi középhegységi viszonyok között a Brometum erecti és Carex alba-s bükkös mikroklímája felel meg legjobban. Hogy a mikroklíma mennyire fontos ennél a növénynél, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy tömegesen a Brometumban telepszik meg és nem a vele határos Festucetum glaucae-ban, bár néhány tő ide is átjön belőle. A Vértes hegységben a Kőkapu völgyben egy spontán jelenséget figyeltem meg, ami igen feltűnő volt. Az egyik éles dolomit gerincen, amelynek az északi oldalán Brometum és Carex alba-s bükkös töredéke van, az Anthyllisek zöme ezen a helyen telepedett meg és kisrészük ment át a száraz meleg Festuca glauca-s kopasz gerincre, amelyen egy magányos molyhos tölgy állt. Az Anthyllisek ezalatt a fa alatt telepedtek meg, amely számukra mikroklimatikus védelmet nyújtott. Mielőtt azonban a megfigyeléseimmel tovább mennék, le kell szögeznem, hogy valószínűtlennek tűnnék az, ha azt állítanám, hogy a Brometumokban ilyen tömeges és közönséges lenne a ssp. alpestris. Már az előzőkben hangsúlyoztam, hogy a vizsgálati anyagot, melyen észrevettem, hogy nem közönséges A. vulneraria-ról van szó, a Nagyszénásról, továbbá a Kigyós völgyből arról a helyről vettem, ahol a glaciális reliktumok vannak. Vagyis azt tartom, hogy a Középhegységben azokon a pontokon, ahol a jégkorszaki reliktumok élnek, velük együtt a jégkorszak után az A. vulneraria ssp. alpestris is megmaradt. A Középhegység területén végzett populációk megfigyelése is sajátos képet nyújt. A Középhegységben dolomiton a Festuco-Brometum erecti növénytársulásaiban mindig a fehér csészéjű, egyszínű, élénksárga virágú Anthyllysek populációi vannak jelen. Ezek a növények a csésze és virágszín tekintetében, úgy vélem, homozygotaként viselkednek. A nagyszénási populáció egyedeit morfológiailag is végig elemeztem és megállapítottam, hogy a szőrözöttség tekintetében van egy kopasz forma, amely megfelel az ssp. alpestris kívánalmainak, és van egy ugyancsak kopasz-