Pongrácz Sándor (szerk.): A Magyar Természettudományi Múzeum évkönyve 31. (Budapest 1938)

Gaál, I.: Az egriekkel azonos harmadkori puhatestűek Balassa-Gyarmaton és az oligocén-kérdés

nak. Ebből természetesen az következik, hogy ha a paleogén felső* határát az aquitanicum alól el kellett mozdítanunk, máshová, mint a lattorficum aljára nem tehetjük. Viszont ezzel szemben azt láthattuk, hogy a liguricum nemcsak Észak-Itáliában, hanem nálunk is elválaszthatatlanul összefügg" a pribonicummal és semmi összefüggése sincs a rupelicummal. Ebben az esetben tehát semmi okunk sincs a valóban paleogén jellegű, liguricumot természetes törzséről leszakítva, az oligocénbe tenni át. Ezzel pedig odajutunk, hogy a liguricum fölött vonjuk meg a paleogén határt. Azaz más szóval: ez az emelet megszűnt a lattorficum rétegtani egyenértékeként szerepelni. Magyarország földjéről pedig elmondhatjuk, hogy klasszikus példáját nyújtja a liguricum és lattorficum egymást kizáró együttes szereplésének. * A rétegtani viszonyok máris megfelelően kidomborították ugyan a paleogén természetes felső határát, de ezt még élesebb megvilágításba helyezhetjük az őslénytani viszonyok egyik-másik részletének kissé bővebb föltárása révén. Legáltalánosabb és legjellemzőbb vonása a paleogén Tethysnek a nummulinák tömeges szereplése. Szinte rejtélyesnek mondható pontossággal és szabályszerűséggel csupán a kréta végitől a liguricum végéig terjedő időköz tengerének megfelelő mélységi övét népesítik be ezek a 'mészhéjas egysejtűek. Ekkor aztán, amilyen hirtelen föltűntek és elszaporodtak volt, épp olyan hirtelenséggel, a szó szoros értelmében egy csapásra tűntek le az élet színpadáról. Nem lehet kétséges, hogy föltűnően gyors kipusztulásuknak mélyre ható okai voltak. Ezeket az okokat összefoglalóan a paleogén Tethys földrajzi viszonyainak gyökeres megváltozásában jelölhetjük meg. A földrajzi változásoknak természetesen a tengervíz fizikai sajátságainak és vegyi összetételének megváltozása is járt a nyomában. Ezt a minden vonatkozásban kiütköző, gyökeres változást érzékeltette LYELL az ő hármas beosztásával. Minden okunk megvan ugyanis annak föltevésére, hogy LYELL az „eocén"-t abban az értelemben használta, aminőben később a franciák a „nummulitique"-t alkalmazták. Ne feledjük tehát, hogy amennyire jellemző még az eocén sőt részben még a liguricum tengereire is a nummulinák töméntelen száma, épp annyira fontos jellemvonása az igazi oligocén tengernek a nummulinák hiánya. S éppen ennél az oknál fogva egészen alaptalannak és így elfogadhatatlannak kell nyilvánítanunk HAUG „Néo-