Czére Andrea szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 105. (Budapest, 2006)
ANNUAL REPORT - A 2006. ÉV - Poussin: Bacchanália. Az élet érzéki örömei - egy letűnt aranykor igézetében
A Kis bacchanália néven is ismert festmény közvetlen előzményét Tiziano Aldohrandinibacchanáliáya és Annibale Carraccinak a Farnese-palota mennyezetén ábrázolt, Bacchus és Ariadne diadalmenete című kompozíciója jelentette. A színkezelésében és fényhatásaiban is tizianeszk bukolikus hangulatkép főszerepléíje a két szatír gyűrűjében ülő, aranytálból ivó gyermek Bacchus. A kiállításon bemutatott másik Poussin-kép a Szépművészeti Múzeum saját gyűjteményéből került át ideiglenesen a tematikus tárlatra. A mű a Szent családot az Egyiptomba való menekülés közben tett pihenő során ábrázolja, s egyúttal - a történettől független anekdotikus szál, az egymással játszadozó puttók révén - árkádiai reminiszcenciákat is kelt. A Louvre remekműve köré épülő tematikus, témaválasztásában és hangvételében is a központi képre rímelő további darabokat is a múzeum saját anyagából válogatta a tárlat két kurátora. A képek - ahogy a kiállítás alcíme és hívószava is jelezte - az élet egy letűnt aranykor igézetében megjelenő érzéki örömeit, az ideális szépség iránti sóvárgást mutatták be, s elsősorban azoknak a 17. századi művészeknek a műterméből kerültek ki, akik egy ideig maguk is Rómában dolgoztak, gyakran éppen Poussin stílusának a befolyása alatt. A tárlat legkorábbi alkotása idősebb Abraham janssens Diana fürdőjét ábrázoló, a pikáns mitológiai történetet manierista eszközökkel bemutató képe volt. Sajátos átmenetet képeztek a manierizmus és a barokk között a léiként a Vatikánban dolgozó Giuseppe Cesari Diana és Actaeon történetét feldolgozó, illetve a haarlemi Cornelis Cornelisznak az Ovidius által is megénekelt aranykort egy mulatozó társaság képében megjelenítő, de moralizáló utalásoktól sem mentes vásznai. Szoros értelemben csak a seicento akadémizmusának merevségét virtuóz előadásmódjával és ötletgazdag concettóyávaX feloldó Giulio Carpioni, illetve a hágai születésű, aprólékos modorban dolgozó romanista festő, Dániel Vertangen kiállított művei feleltek meg a bacchanália tárgyilagos illusztrációinak. A németalföldi mesterek 1700 körüli ókor-recepcióját és a polgári realizmus szűrőjén át láttatott mitológiai idill átértékelését idézték fel Hendrik van Limborch és Hieronymus van der Mij a kiállításon bemutatott festményei. Poussin közvetlen hatásáról tanúskodott a lírai hangvételű kolorista, Sébastien Bourdon Bacchust Ceres társaságában ábrázok) képe, illetve Michel Dorigny frízszerűen komponált Parnasszusa. Az utóbbi festő, Dorigny annak a Simon Vouet-nek volt a tanítványa, akinek a műhelyében a tárlaton szereplő Alvó Venus felhőkön címet viselő mű is született, s amely a XIII. Lajos-kori művészet derűs, világos színekben tündöklő stílusát idézte fel. Az oldott ecsetkezeléssel, puha színekkel és lágy kontúrokkal megjelenített szendergő nőalak megejtő szépségének ellenpontját az ünnepelt velencei festő, Sebastiano Ricci dekoratív módon, tüzes színekkel megfestett Venus és szatír című képén,
