Czére Andrea szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 105. (Budapest, 2006)
ANNUAL REPORT - A 2006. ÉV - Rembrandt 400. Rézkarcok és rajzok
hetven grafika mellett csak egyetlenegy festmény szerepelt a kiállításon: egy műhelymunkának nyilvánított Rembrandt-képmás a stuttgarti Staatsgalerie-ből. A művek csoportosításában két rendezői szempont érvényesült: az időrendi és a tematikai. Az 1630-as évek elejének többnyire kisméretű zsánerjelenetei és portréi, valamint néhány, erős kontrasztokkal a drámaiságra kihegyezett bibliai témájú kompozíciója után egy kis egység a művész állatábrázolásait mutatta be, köztük volt az Albertina fekete krétával készült Elefántja. Az 1640-es évekből való rézkarcoknál a tájábrázolások bemutatására tolódott a hangsúly. Az 1650-es évek műveit tárta elénk a kiállítás a leggazdagabban, és tematikailag is legváltozatosabban, mivel ez volt a művész legérettebb korszaka. A már hidegtűt és olykor rézmetszetet is tartalmazó táj-rézkarcok után a bibliai sorozatok, a kortársak portréi következtek. A műveket nézve megismerhettük Rembrandt szüntelen önvizsgálatát és lankadatlan érdeklődését az ember érzelmeinek kifejezése iránt. Erre irányította a figyelmet a bevezetőül egymás mellé sorakoztatott, 1630 és 1651 között készült tizenkét önarckép. Ezzel együtt végigkövethettük, hogyan haladt a rézkarctechnika lehetéíségeinek tapasztalásában, amelyet a gyakran bibliai szereplők képében kézzelfoghatóvá tett emberi érzések és viszonyok kifejezésének precíz és egyre merészebb eszközeként tudott használni. Az aktoknak az önarcképekhez hasonlóan a kronológiából kiemelt sora a részletező, naturalista felfogástól a nagyvonalú testábrázolásig mutatta be Rembrandt útját. Az aktok különösen érzékletesen szemléltették a rézlemezen történt újabb és újabb átdolgozások eredményeit. Tapasztaltabbá válva egyre többet, egyre szabadabban változtatott egy-egy kompozícióján, nemcsak az aktoknál, hanem sokalakos kompozícióinál is, az 1650-es években. Ezért is volt fontos, hogy a két Albertinából kölcsön kapott rézkarcot, az Ecce homo és A három kereszt egy-egy későbbi, illetve korábbi fázisának példányát együtt láthattuk a gyűjteményünkben levőkkel. Nem ez volt az első olyan kiállítás, amelyen Rembrandt-művek szerepeltek a Szépművészeti Múzeumban, és még csak nem is az első, amelyet egyedül neki szenteltek: 1965-ben és 1969ben - ez utóbbi a művész halálának 300. évfordulója volt - éppen Gerszi Teréz rendezett monografikus tárlatot Rembrandt grafikáiból. De amint azt a 2006-os kiállítás is bizonyította százhúszezres látogatószámával, és a mellette megrendezett, Rembrandt hatására utaló kortárs tárlattal, a holland grafika legnagyobb alakjának művei ma is aktuálisak, lapjait mindig érdemes kiállítani. Egyfelől az újabban felnövekvő generációk értelemszerűen újonnan találkoznak Rembrandt művészetével, másfelől azok számára is mindig tud újat mutatni, akik már ismerik. A Rembrandt 400 kiállításból a művészt mint örök kísérletezőt, a hagyományt kreatívan felhasználó, a kialakult, bevett ábrázolási típusokat átalakító alkotót és főképpen mint empatikus embert ismerhettük meg. Sebő Judit
