Czére Andrea szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 105. (Budapest, 2006)

ANNUAL REPORT - A 2006. ÉV - Sigismundus Rex et Imperator. Művészet és kultúra Luxemburgi Zsigmond korában, 1387-1437

A kiállítás utolsó része mindig vissza-visszautalt az első felében, az udvar bemutatásánál érintett témákra. A kor magyarországi művészetének soha el nem ért és valószínűleg még sokáig meg nem ismételhető teljességű bemutatójáról van szó. Szinte jutalom, életük nagy alkalma e művészet specialistái, az 1987-ben kiadott szintézis készítői számára - vagy szembesítés téves, alaptalan, jó-rossz fényképek alapján tett állításaikkal. De miért épp a Szépművészeti Múzeumban? Ilyet csak olyasvalaki kérdezhet, akinek semmi köze a múzeum hagyományaihoz, s akinek egyébként is „megadatott" a kettős látás képessége, úgynevezett egyetemes és úgynevezett magyar művészet elkülönítése. A kiállítás legnagyobb, meggyőzei érdeme ez elkülönítés megszüntetése - ha rendezésében szerepet játszott az európai közösség gondolata, akkor ezt éppen ezzel a kvalitatív egységgel szolgálta. Mindez nem lehetett volna lehetséges széles körű kölcsönzések nélkül, amelyek közül különösen a szomszédos országokból a kiállításra adott tárgyak egyes esetekben valóságos áttörést jelentettek. Ilyen Szlovákia esete, valamint Romániáé, a jelentős emlékanyaggal gazdagon képviselt Horvátországé s nem utolsósorban a Buda udvari művészetének kisugárzását képviselő bobováci emlékeket kiállító Boszniáé. Ausztria tartózkodóbb volt, Csehország fukar. A huszita művészet és a Zsigmond-kori Prága képe Budapesten ezért hiányzott - ami újat ebben a tekintetben mondani lehetett, az javarészt a prágai kiállítás eredménye. Ki-ki megtalálhatta a kiállításban a maga külön műtárgysorát. Ezekből a rendezésben és a katalógusban nem tematizált témakörök bontakoztak ki. E sorok íróját a kép különböző funkcióinak és típusainak sokasága ragadta meg, és persze a fő művekkel képviselt rajzművészet (már konzervátori szempontból is meglepő) rendkívüli gazdagsága és változatossága. A prágai kiállítással együtt a budapesti szinte a 14. század második fele és a 15. első harmada rajzművészetének teljességét mutatta. A tanulság: „Amit Isten összekötött, ember azt el ne válassza!" Marosi Ernő