Czére Andrea szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 105. (Budapest, 2006)

ANNUAL REPORT - A 2006. ÉV - Sigismundus Rex et Imperator. Művészet és kultúra Luxemburgi Zsigmond korában, 1387-1437

géseibe bevezető, Windecke illusztrált Zsigmond-életrajzán alapuló számítógépes program. Ugyancsak kiadatlanul maradt Windecke színes, érdekfeszítő Zsigmond-életrajzának erre az alkalomra kéziratban elkészített kiadása is. Ezek már a kiállítás körül kialakult visszásságok számlájára írhatók. Végső soron az a kérdés, vajon a múzeum vállalhat-e innovatív tudományos eredményeket, vagy inkább a szórakoztató kommunikációs üzem rentabilitására kell törekednie. A feszültséget kiválóan szemlélteti a kiállítás sajtóvisszhangja, amely arról tanúskodik, hogy a befogadás említett nehézségeit a magyar sajtó sem vállalta, nem találva „fogást" a számára szokatlan anyagon. A kiállítást a múzeum földszinti helyiségeiben rendezték, a történeti koncepció és az éppen esedékes stiláris összefüggések jegyében vegyesen kiállított, műtárgyvédelmi okokból korlátozott megvilágítást igénylő és ilyet nem megkövetelő tárgyakkal. A kincstárak és középkor-szentélyek már-már gyűlöletes, obligát félhomálya vajon a „sötét középkor" toposzának maradványa-e? Mindenesetre, a külön spotizzókkal felragyogtatott ötvöskincsek mint fényforrások ezeket viszont a luxus toposzához asszociálják. Az értelmes belsőépítészeti koncepcióval (Héjjas Pál) kialakított labirintus öblei pontosan megfeleltek a katalógus fejezeteinek, pontosabban a kilencből (1 prológus + 7) nyolcnak. A kiállítás architektúrája a részben logikai, részben kronologikus bevezető-beavató narratívat szolgálta. A „Prológus" a legfontosabb történeti információkat adta, modern kronológiai, genealógiai és térképes információkkal s mintegy szemléltetve a történelmi ismeretszerzés alapvető forrásait (rejtett hommage a Zsigmondkori Okmánytár Mályusz Elemér kezdeményezte nagy vállalkozásának!), a korszak főszereplőinek pompás, pecsétes okleveleivel. Az első fejezet az „Anjou-örökséget" mutatta be, a kiállítás koncepciójának fontos részét és mintegy meglepetését. Fontos volt nemcsak azért, mert a magyarországi 14. századi hagyomány folyamatosságának felmutatása a magyarországi művészettörténet újabb, nemzetközi érdekű eredménye, hanem azért is, mert egyértelmű, hogy ezzel az Anjou-kori hagyatékkal számolhatunk Zsigmond magyarországi uralmának első, mintegy negyedszázadot kitevő felében. Nem az egykor és a mai pausál-megítélés szerint is a nápolyi származásból mechanikusan levezetett „olaszos" karakterről („magyar trecentóról") van szó, hanem olyan, a 14. század utolsó harmadában meghonosodott stílusról, amelynek nyugati (francia) eredete éppoly nyilvánvaló, mint a közép-európai, s amelyben erősebb a bécsi hercegi udvarokban ápolt francia hagyomány, mint a IV. Károly kori Prágával való összefüggés. Ezeket a kapcsolatokat Takács Imre összefoglaló tanulmánya az újabb kutatási helyzet összefoglalásával és számos stíluskritikai felfedezéssel ábrázolta. Mindenekelőtt a késői Anjou-kori ötvösség szinte hiánytalan, valamennyi nagy donációt (Aachen, Zára, Curtea de Arges. - viszont hiányzott a két évvel korábban Kiscellben külön