Kárpáti Zoltán - Liptay Éva - Varga Ágota szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 101. (Budapest, 2004)
ANNUAL REPORT 2004 - A 2004. ÉV - PUBLICATIONS - KIADVÁNYOK - Szigethi Ágnes, Régi francia festmények, XVI-XVIII. század
pontosabban viszi tovább, amennyiben magában foglalja mindazt, amit ma ettől a kiadványtól általában igénylünk: kutatástörténetet, a művel kapcsolatos irodalmak és eredmények naprakész frissességét, továbbá a kép művészettörténeti helyének kijelölését, mind az életműben, mind a kapcsolódó emlékek, analógiák sorában, alkalmasint a még megoldásra váró problémákkal és feladatokkal együtt. A sorozat bevallottan nem a szakembert célozza meg. Mégis, ha a gyűjteménynek ezt a szeletét olyan mélységben akarjuk megismerni, ahogy arra Szigethi Ágnes könyve amúgy kitűnő lehetőséget kínál, aligha fordulhatnánk máshová. Itt ugyanis lényegében összegezve van mindaz, ami az adott műről tudható. A Szépművészeti Múzeum 16-18. századi francia festményeinek ez a monografikus áttekintése nemcsak a francia művészet gyűjteménybeli reprezentánsaira nézve szolgál új tanulsággal. Markánsan követhetővé válik általa a múzeumi gyűjtemények többnyire legizgalmasabb fejezete, a gyűjtéstörténet, s azon belül is a gyűjtői ízlés változása, az érintett korszakkal és festői iskolával kapcsolatban. Nem véletlen, hogy maga a szerző is ezt hangsúlyozza kötete előszavában, hiszen a Szépművészeti Múzeum régi francia festményei mintegy háromnegyedének sorsa, ha olykor tovább nem is, magyarországi gyűjteményekbe kerülésükig azért visszakövethető. így megtudhatjuk, hogy Robert Tourniére elegáns családi portréja a Széchényi grófi család tulajdonából, Régnier Bűnbánó Magdolnája pedig a Festetich grófok gyűjteményéből származik. Liotard ritkaság értékű üvegfestménye Jankovich Miklós vásárlásaként, négy Claude Lorrain, illetve Gaspard Dughet köré sorolható tájkép, valamint egy-egy Philipp de Champagne, illetve Greuze nevével összefüggésbe hozható ábrázolás pedig a gróf Zichy család szerzeményeként jutott Magyarországra, majd Zichy Jenő gyűjteményével a Fővárosi Képtárba. A müvek több mint felének, ötvenöt képnek a provenienciáját azonban az Esterházy gyűjtemény adja, így a gyűjtői ízlés jellegére vonatkozó megállapításokkal leginkább az ő esetükben élhetünk. Legtöbbjük Esterházy II. Miklós herceg vásárlása, jobbára 1820-ig bezárólag, amikor is olyan mesterektől kerültek müvek a hercegi képtárba, mint Philippe de Champaigne, Claude Lorrain, Pierre Mignard, Charles Le Brun, Nicolas Régnier, Jacques Blanchard, a gyűjteményben két művel is reprezentált Laurent de La Hyre, valamint François Verdier, továbbá Charles-François Hutin, Hubert Robert, Claude-Joseph Vemet és Jean-Baptiste Greuze, míg bizonytalan a szerzeményezés ideje, s így a családon belül a gyűjtő személye Jacques Stella, Michel Dorigny vagy Sébastien Bourdon munkái esetében. Talán nem hiábavaló a névsorolvasás, hiszen a 17-18. századi francia festészet legjobban csengő neveiről van szó. De nem hiábavaló tán azért sem, mert ezek a nevek, részben a francia festészet nagy századának nevezett tizenhetedikből, olyan mestereket jelölnek, akiknek esztétikai mércéje és festői látásmódja a mindkét században jelenlévő klasszicista stílus normáit követte. S noha Melier Simonnak, a hercegi képtár monográfusának megállapítása szerint Esterházy Miklós tudatosan törekedett gyűjteménye teljességére, mind a festői iskolák területi megoszlása, mind a festői stílusok tekintetében, e két évszázad francia festészetének sokszínű gazdagságából láthatóan azokat az időszakokat, mestereket és müveket részesítette előnyben, amelyek vagy saját korából származtak, vagy pedig - s ezek vannak többségben - kora klasszicizáló ízlésvilágának feleltek meg. Tudjuk persze, illetve aki majd elolvassa
