Kárpáti Zoltán - Liptay Éva - Varga Ágota szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 101. (Budapest, 2004)
ANNUAL REPORT 2004 - A 2004. ÉV - PUBLICATIONS - KIADVÁNYOK - Czére Andrea, 17. századi olasz rajzok a budapesti Szépművészeti Múzeum gyűjteményében. Szakkatalógus
bizonyítható újra-meghatározással - a datálás és a téma-meghatározás nem kis munkája mellett -, ez a mai katalógusszerző fő feladata azt követőleg, hogy megadta a műtárgy egzakt, restaurátori vizsgálaton is alapuló adatait - beleértve a vízjeleket -, valamint a teljes megelőző irodalom- és kiállításjegyzéket. Márpedig a művek sokfélesége ma már szélesebb körben ismert, a szignók csalókák, s a régi meghatározás nem mindig felel meg a mai értékítéletnek. Némelyik mesternév - ilyen a Carracci és a Maratta - afféle gyűjtőfogalommá, jó esetben iskola-megjelöléssé alakult - éppen számos tanítványuk és utánzóik folytán -, miközben a rajzok bensőséges ismerete új művészegyéniségeket, eddig háttérbe szorult mesterneveket hozott a felszínre. Czére Andrea háromszázötvennyolc tételt számláló könyvében százharminc az új meghatározás, ezen felül száztíz müvet kellett áthelyeznie más körbe. Nagyobbik részük a 18. századi olasz rajzmüvészet térfelére „csúszott át", saját új meghatározással, így várhatóan ugyanezen szerző következő katalógus-kötetében kerülnek majd publikálásra. Sikerült harmadára, negyvenhatra csökkenteni a még mindig ismeretlen mesterü lapok számát, s ebbe beleértendő a korábban névvel szerepelt, de ma már nem elfogadható attribúciójú művek itt város, iskola, kör fogalmával körülírt új meghatározása. Fontos és viszonylag új keletű szempont a rajzok értékelésénél az eredeti rendeltetés kérdése. A műfaj jellemzője ugyan a spontaneitás, legtöbbjük életre hívója valamiféle célfeladat volt: vagy tanulmányi célból készültek modell után, vagy - és a kettő nem zárja ki egymást - festménymegbízatás előkészületeképpen, esetleg sokszorosított grafika részére. Jól példázza a téma fokozatos, tudatos kibontását az a néhány eset, amikor ugyanaz a jelenet szerepel a lap elő- és hátoldalán: ilyen a Guglielmo Cortesének javasolt Venus és ztraor-kompozíció, vagy a Maratta-tanítványok egy-egy gyakorlata. A valóban tünékeny, alig egyvonalas finom felvázolás ellenpéldájaként említhető az a négy, nagyméretű, színes fejtanulmány Giovanni Antonio Burrinitől, amelyek freskókhoz, a bolognai San Giovanni Battista dei Celestini-templom kupolacscgclyeiben megfestett szentekhez készültek, vagy Carlo Cesinek az Éjszaka allegóriáját ábrázoló, ovális mennyezetkép-vázlata egy római palotabelsőhöz. Rejtettebb, bár már régebben felismert az összefüggés a Galleria Farnese-beli híres Carracci-freskó (Bacchus és Ariadné diadalmenete) és két, Budapesten őrzött részlettanulmánya, a tamburinos nőalak - a rajzon még aktban -, illetve az egyik kísérő amorett mellkép-rajza között. Éppen a Carracciak hangsúlya hívja fel a figyelmet a kötetben a másolatok jelentőségére: Czére Andrea mintegy rehabilitálta - és a könyv akadémiai doktori vitáján álláspontját megvédte - a korábban másodgarnitúrákba sorolt, közel egykorú, ám mégsem az inventor saját kezű müvének bizonyult lapokat, és „after" megjelöléssel, a más gyűjteményben őrzött mintakép reprodukciója mellett besorolta azokat a katalógus megfelelő helyére. Ma már, és nemcsak a 18., de akár a 19. század felől nézve is egyre nyilvánvalóbb a motívumok, művészi megoldások, a „képek" ilyetén öröklődésének jelentősége, az eredetiség kritériumával csak viszonylag késői korokban szembesülő művészettörténetben. „Akadémiák", tudós rajzok után következzenek a kedvesek, és még mindig csak Fig jutottunk az ábécében: s ez a korszak kezdetén, a szintén bolognai Pietro Faccini egyre gyarapodó budapesti oeuvre-je. Kártyázók, képárusok, Keresztelő Szent János prédikációja mind gyors pillanatképekként jelennek meg a virtuóz ecsetrajzokon,
