Tátrai Vilmos szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 95. (Budapest, 2001)
Giorgio Vasari budapesti Kánai menyegzője
a szuvenír képek elkészítésére sohasem került volna sor. Egy 1566. április 4-én Vincenzo Borghininek írt levelében elmondja, hogy a nagy festményeket a bencések igencsak kedvezően fogadták: „az apát és az egész kolostor.. .szinte eszüket vesztették az örömtől, főleg az apát atya, hogy azt kapták, amit vártak, tisztességes árért, és vég nélkül dicséri Magát és engem". 16 Mindazonáltal ha tekintetbe vesszük, hogy az 1560-as években Vasari már igen népes és tevékeny műhely élén állt, melyben számos nála felszínesebb tehetségű festő dolgozott, talán a budapesti tábla atttribúcióját is újra kell gondolnunk a jövőben. Ez annál inkább indokolt, mivel az Uffizi-beli festmény esetében már felmerültek kétségek Vasari szerzőségét illetően. 17 Egyik lehetséges jelöltként a replikák esetében Giovanni Battista Naldini is szóba jöhetne: festésmódja elegánsabb és könnyedebb volt, mint Vasarié, és az általunk feltételezett megrendelővel, Vincenzo Borghinivel rendkívül szoros kapcsolatban állt az 1560-as években. Bárki készítette is, Vasari vagy festőműhelyének valamelyik tehetséges tagja, a budapesti festmény teljes mértékben feltárja a mester művészi eszményeit. Nyilvánvaló célja a stiláris csiszoltság és a formai absztrakció. A karcsú alakok a kép síkjában mozognak, a figurák mintha felkúsznának a térre. Az összhatás sűrű, tömött, mégis érthető, mert a főszereplők a kép síkjában helyezkednek el, teleszkópszerűen összenyomott háttér előtt. Az a vágya, hogy a teret egy sor különböző alakkal töltse fel, Vasarit meglehetősen zsúfolt, szoros szálakkal összefűzött kompozícióra ösztönözte. Általában jobban szerette a laza, szakaszos csoportfűzést, mint a túlságosan merevet: festménye ebben hasonlít a téma kevéssel korábbi jelentős feldolgozásához, Francesco Salviati terjedelmes freskójához a római San Salvatore in Lauro refektóriumában. A szándékolt kifejezést retorikusán eltúlzott mimika, pózok és gesztusok közvetítik, bár hajlama, hogy az expressziót absztrakt pozitúrákba szűrje, nem jelenti azt, hogy Vasari ódzkodott volna az érzelmek közvetlen kifejezésétől: FzYéjében többször kifejtette, hogy az elbeszélésnek világosan és teljes érzelmi erővel kell szólnia a szemlélőhöz. A kánai menyegzőt ábrázoló kompozíció, egy elbeszélő ciklus része, Vasari számára minden bizonnyal tökéletes megvalósulása volt ennek az elképzelésnek. A feltehetően rendkívül kifinomult ízlésű gyűjtő számára készített budapesti festmény, ha kisebb méretekben is, és késői stílusában, kitűnően foglalja össze Vasari művészi eszményeit. DAVID FRANKLIN Fordította Zentai Loránd 16 Vasari-Frey, 1930, 2, 226: „lo abate et tutto il convento ... anno auto a impazzar d'allegrezza, massime il padre abate, che oltra alFesser servito a modo suo, gli paiono oneste, e lodasi di voi [Vincenzo Borghini] e di me infinitamente". Az angol fordítás az én munkám. 17 Cecchi, op. cit. 246, feltételezte, hogy Stradanus fontos szerepet játszhatott mind a refektóriumba készült festmények, mint az Uffizi-beli replika elkészítésében (ld. még 248, 25.j.). Ez a felfogás már Barocchinál is megjelent 1964-ben (op. cit. [ 11 .j.] 62), amikor Vasari két segédjének, a flamand Stradanusnak és Jacopo Zucchinak a közreműködését feltételezte a perugiai festmények kivitelezésében.
