Tátrai Vilmos szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 95. (Budapest, 2001)

Giorgio Vasari budapesti Kánai menyegzője

Vasari-műhelyben később, esetleg a perugiai ciklus képeivel egyidejűleg festett replikák? A müvekkel foglalkozó gyér irodalom röviden érintette ezt a kérdést, s az általánosan kialakult - és minden bizonnyal helyes - álláspont az lett, hogy ezek a kis festmények valójában replikák.

11 Valóban minden jel arra utal, hogy ez a legvalószínűbb feltevés, nem utolsósorban azért is, mert festett vázlatok készítése, akár a művek előkészítése, akár a megrendelőnek történő előzetes bemutatása céljából, csak a 17. században vált általános gyakorlattá. A reneszánsz idején ugyanakkor az volt a szokás, hogy a reménybeli megbízónak egy rajzot mutattak, melyet aztán, az írásba foglalt szerződéssel együtt a jegyzőnél (vagy a megrendelőnél) helyeztek biztos letétbe. Mind a budapesti, mind az Uffiziben őrzött festmény sima, zománcos ecsetkezelése, teljes befejezettsége inkább utal önálló műre, mintsem kereső, próbálkozó vázlatra. Fontos tény lehet, hogy Vasari saját életművében is találunk példát arra, hogy jelentős közösségi megrendelésre készült festményeiről, melyekről joggal feltételezhette, hogy sohasem fogják elhagyni eredeti, megszentelt helyüket, emlékmásolatokat készített. A legkorábbi ilyen eset pályafutása során az 1541-ben a firenzei SS. Apostoli templom számára készített, a Szeplőtelen fogantatást ábrázoló oltárképe volt, melyről, életrajza szerint, egy kisebb („szinte miniatúra méretű") változatot készített megbízója, Bindo Altoviti római palotája számára, pusztán hálája kifejezéseképpen.

12 Ez a festmény szintén az Uffiziben található, mérete 58 x 39,5 cm. A helyzetet itt az bonyolítja, hogy nem csak egy, hanem több változat is készülhetett az oltárképről, amint ezt az oxfordi Ashmolean Museum hasonló méretű replikája bizonyítja. E példa fennmaradási százalékaránya arra utal, hogy Vasari alighanem általában hajlamos volt több festménymásolatot is készíteni egy-egy megrendelt kompozíciójáról, és nem kizárólag eredeti megbízója számára. Hírneve és széleskörű kapcsolatai, valamint vágya, hogy ismertségét folyton növelje, nyilvánvalóan mind arra ösztönözték, hogy kifejlessze a festett replika képtípusát, melyre, úgy tűnik, nem volt közvetlen, nyilvánvaló mintaképe. Ha a Bindo Altoviti számára készített Szeplőtlen fogantatás sajátos példáját és a budapesti valamint az Uffizi-beli replikák szokatlan formátumát együtt vesszük számításba, arra kell gondolnunk, hogy utóbbiak is valamilyen rendkívül kifinomult Ízlésű megbízó számára készülhettek. A kézenfekvő jelölt Vincenzo Borghini, Vasari ikonográfiái tanácsadója.

13 Bencés kapcsolatai mellett Borghini különlegesen mohón gyűjtött rajzokat, és birtokában volt néhány fontos kisebb méretű festménynek is, köz11 Riedl, RA., Zu einigen toskanischen Bozzetti, Pantheon, 21 (1963) 14-19, még ingadozott aközött, hogy előkészítő vázlatoknak vagy későbbi változatoknak tekintse őket. Barocchi, P., Vasari Pittore, Milan 1964, 63, határozottabban replikaként utalt a két festményre. Davis, C, in Giorgio Vasari. Principi, letterati e artisti nelle carte di Giorgio Vasari, kiáll, kat., Arezzo 1981, 268., Barocchival egyetértve, az akkor Montrealban található festményt replikának nevezte. 12 Vasari, G., The Lives of the Painters, Sculptors and Architects 2, ford, de Vere, G. du C, szerk. Ekserdjian, D., New York és Toronto 1996, 1033; és Vasari, G., Le vite depiù eccellentipittori, scultori, e architettori 7, Firenze 1568, szerk. Milanesi, G., Firenze 1878-85, 669. 13 Borghiniről, a gyűjtőről és művészeti kapcsolatairól ld. Scorza, R., Borghini and Florentine Academies, in Italian Academies of the Sixteenth Century, szerk. Chambers, D.S. és Quiviger, F., London 1995,144-45.