Tátrai Vilmos szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 92-93.(Budapest, 2000)

„Les Adieux". A Siracusa-festő oszlopkratérja

kivételt csak egy-egy dísz-váza megjelenése jelentett, amelyekhez nyilván jóval értékesebb bronz példányok járultak. A század közepe után az etruszko-korinthosi produkciót felváltó etruszk figurális vázafestészet, a „pontusi" vázák, a Borostyánlevélés La Tolfa csoport, a caerei hydriák műhelyei és mesterei egyáltalán nem készítettek vagy díszítettek krátert, és legalább három évtizeden keresztül jóformán egyáltalán nem szerepel a század második felében csúcspontjára jutott attikai kerámia-import anyagában sem.

65 Elképzelhető, hogy legalábbis részben éppen az etruszk kereslet hiánya magyarázza azt, hogy ebben a periódusban alig került ki kratér az athéni fazekasműhelyekből. Ezt megerősíteni látszik, hogy az elsősorban etruszk vevőkre számító festők, mint az Affektáló, vagy a Priamos-festő müvei közt nem szerepel, főként pedig az, hogy az etruszk igényeket legjobban ismerő és azokra a legbuzgóbban reagáló Nikosthenés műhelyének jelentős mennyiségű produkciójából is teljesen hiányzik ez a fonna.

66 A fordulat első jelei Etruriában ugyanúgy, mint Athénban egybeesnek a vörösalakos technika megjelenésével.

67 A Leagros-csoportnak és kortársainak, mellettük pedig a vörösalakos díszítés úttörőinek vázái, a viszonylag igénytelennek számító oszlopkratér mellett a kehely- és volutakratérok is utat találtak Etruriába, és megjelenésüket követték a századforduló táján készült ritka helyi feketealakos utánzataik: egy-egy oszlopkratér a formát működése fénykorában nem ismerő Micali-festő késői periódusából és néhány követőjétől vagy utódjától.

68 Egy-két évtizeddel ezután bontakozott ki Athénban a vörösalakos oszlopkratérok fent említett új divatja, és közvetlenül a nyomában tömeges exportjuk Itáliába, amely athéni virágkoruk végéig, a 420-as évekig tartott. Ennek első hullámával jutott lelőhelyére a budapesti váza is. Cerveterinek ekkor nem volt meg az a centrális szerepe befogadásukban, mint a késő-oricntalizáló korban, - azt a század elejétől fogva egyértelműen Spina vette át és 65 Nem változtat ezen a képen a néhány ismert kivétel, mint egy tarquiniai példány (Tronchetti, C, Ceramica attica a figure nere, Grandi vasi. [Materiali del Mus. Arch. Naz. di Tarquinia], Roma 1983, 5758, 18.SZ., 19.

t.) vagy a Bucci-festő Vulciban talált vázája Würzburgban (Beazley, Para 137, 7bis). Meg kell azonban jegyezni, hogy többek közt Mengarelli caerei ásatásainak nagy része (Id. Pace, B., MonAnt 42 [1955] 20), jelentős mennyiségű vulcii sírlelet és Gravisca feketealakos anyaga még közlésre vár. A jelenleg kiásott anyag közzététele is lényegesen módosíthatja pozitív vagy negatív irányban az itt és a következőkben adott képet. Ezért ez az áttekintés eleve nem tart igényt többre, mint a tendenciák vázlatos ismertetésére. 66 Mindeddig csak egyetlen volutakratérja került elő: Tosto, V., The Black-figure Pottery Signed NIKOIOENEZEITOIEEEN, Amsterdam 1999, 110-111. bl Az anyag legteljesebb és mindmáig általánosan használt gyűjteménye Beazley két munkája és azoknak kiegészítő kötete (ABV, ARV

2

, Para). Hogy ezek, célkitűzésüknek megfelelően, mennyire alkalmatlanok az attikai produkció és az etruriai import kvantitatív felmérésére, annak illusztrálására elég egy példa: a tarquiniai múzeum anyagát Beazley jól ismerte, de az ott őrzött nyolc attikai feketealakos oszlopkratér közül csak egy szerepel az AB V-ben (ld. Tronchetti, a 65.j.-ben i.m. 143; az egyetlen kivétel az Acheloos-festő munkája, 43.sz. = Beazley, ABV, 384,23). A problémára rámutatott Sassatelli, G., in Crise et transformation des sociétés archaïques de l'Italie antique au V

e s. av. J.-C. (Atti Rome 1987), Rome 1990, 85-86. 68 Spivey, N.J.. The Micali Painter and his followers, Oxford 1987, 28, 84.sz., 31a-b. t. (ld. még Rizzo, M.A., inLa ceramica degli Etruschi [a cura di M. Martelli], Novara 1987, 171 és 309, 126.SZ.); 4041, 6.SZ. és 38c. t.; Boston, M FA 99.530 (Chase - Vermeule - Comstock, Guide, 19 72

3 , 195-196, 206ab. k.)