Tátrai Vilmos szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 92-93.(Budapest, 2000)
„Les Adieux". A Siracusa-festő oszlopkratérja
nem alkalmazott a festő (de ld. pl. a (2) krátert), amiben szintén nem áll egyedül. Jellemző, ha nem is párhuzam nélküli sajátossága vázáinak a barnává hígított vonalak használata egyébként általában feketével festett részletek rajzára, 15 mint a harcos lábizmai vagy a köpenyek széle. Különösen feltűnő a kezek és lábak visszaadása közti különbség: a kezek ujjai gondosan reliefvonalakkal vannak megrajzolva, a lábak ujjai gyakran egyáltalán nincsenek jelezve, de ha igen, csak a frontálisan ábrázolt láb ujjait különbözteti meg reliefvonal, az oldalnézetű lábak ujjaira barna vonalak utalnak. 16 Nem rendkívüli, a nagy mestereknél is előforduló elrajzolás az A. oldalon a bal oldali férfi jogart tartó kezének hat ujja. A váza technikai kivitelére egyébként, a főoldal díszítését kivéve, a mester későbbi müveihez hasonlóan ezúttal sem fordított túlságosan nagy gondot. Ezt jelzi a szájperem tetejét díszítő lótuszbimbóknak a test alját körülvevő sugarakkal azonos formája és az összekötő indáknak olykor megszakadó, máskor anorganikus hanyag rajza, főként pedig a fekete máz már említett egyenetlensége. A bal szélső, kifelé induló alakon (13. kép) a hátraforduló törzs ábrázolásának tisztázatlansága félresikerült kísérlet az archaikus kétdimenziós beállítás feloldására, amivel a 6. század vége óta kísérleteztek a vázafestők. Ugyanez az igyekezet magyarázza azt, hogy a harcos szigorúan oldalnézetben ábrázolt fején a jobb oldali állvédő széle is előbukkan az arcprofil mögött. 17 A Siracusa-festő vázáinak ikonográfiái repertoárja művészi képességeihez illő szerénységü. Távol állt azonban tőle a későarchaikus kor nagy mestereinek késői produkciójában is gyakori önismétlés, egyszer kidolgozott figurák vagy többalakos szkémák monoton ismétlése, bár ritkán erre is van példa, mint new yorki amphorájának (16) és siracusai pelikéjének (32) Dionysos-alakja, a Galaxidiben őrzött peliké két oldala (34), vagy (kis eltéréssel) két hydriáján (35, 36) a jobb kezét felemelő nőalak ábrázolása esetében. Más attribútumokkal és kéztartással a budapesti váza B. oldalának bal szélső kómastésc tűnik fel magányos alakként római kráterjának hátsó oldalán (11), az A. oldal középső jelenetének szkémája pedig, már jelentősebb eltérésekkel, Poseidón és Niké attribútumaival jellemezve tér vissza a new yorki amphorán (16). Képeinek leggyakrabban ismétlődő motívuma a profilban ábrázolt, gyakran hátranéző szakállas férfifej, amely - nem különösebben eredeti vonásaival - egész ismert pályáját végigkíséri. A díszített edény formájától függően általában két-, három- vagy négyalakos képeinek kompozíciója is túlnyomórészt a kor uralkodó megoldás-típusait követi, ugyanígy témainak többsége is a legkonvencionálisabbak közé tartozik a korai klasszikus kor athéni vázafestészetében. Mitológiai jeleneteket, istenalakokat ritkán ábrázolt, a leggyakrabban a vázák rendeltetésének megfelelően Dionysost és kísérőit, ritkán Zeust (44), olykor Hermést (2, 55), Apollónt (35), Poseidónt ( 16, 33), Eóst és Tithonost ( 17, 41), általában szokványos jelenetekben. Egyéb képei is többnyire vagy a váza formája, 15 Beazley, Boston, i.h. (9.J.). 16 Oldalnézeti! lábak: pl. a budapesti váza A. oldalán a két jobb oldali férfialak bal lábfeje. Frontális nézetű lábak: pl. (1) a B. oldal jobb szélső alakja; (35bis) a középső Hesperida. 17 A motívum a festő kortársai közt nem egyedülálló (pl. Richter - Hall, i.m. [4.j.] 71. t.; RendPontifAccArch 50 [1977-1978] 270, 67. kép; Caskey - Beazley, Boston, i.m. [4.j.] 35-36.L), bár távolról sem általános.
