Tátrai Vilmos szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 88-89.(Budapest, 1998)

A Krafft-festmény konzerválása és restaurálása

Bassen Templombelsője Orániai Vilmos síremlékével, valamint Frans Hals portréi és az italianizáló festők első generációjának tagjaitól egy-egy mü, majd az 1630-as évek ún. nemzeti tájfestői és a paraszti életképek művelői, Jan van Goyen, a korai Salomon van Ruysdael, illetve Molenaer és az Ostadék következnek. A Rembrandt-iskola kapta a Rubens-teremmel szomszédos kabinetet, s végül a polgári életképek festőinek és a késői italianizálóknak a képei vezetnek át az angol kabinethez. Két teremben helyeztük el a német és osztrák mesterek műveit - eltekintve a Settecentóba integrált néhány darabtól. A korai oltárképek elrendezése egyszerűnek tűnt, de a folyamat megszakítása a reneszánsz közepén kényszerűségből történt. így aztán a nagyobb terembe Albrecht Altdorfertől Düreren, Baidung Grienen és Lucas Cranachon keresztül Maulbertschig és Cipperig minden együtt van, amolyan „régies stílusban". Úgy találtam azonban, hogy éppen ez az iskola eltűri ezt a megoldást. Számszerű csökkentésre a német részben sem került sor, de néhány cserére igen, hogy a fontos új szerzemények, pl. Johann KönigSzent családja, Georg Flegel Csendélete, Johan Heinrich Schönfeld Jákob harca az angyallal, Franz Anton Maulbertsch Izsák feláldozása és J. H. Füger fent említett portréja is helyet kapjanak az új kiállításon. Statisztikai megközelítésben így lehetne tehát jellemezni a Régi Képtár állandó kiállításának megváltozását. A cél azonban az volt, hogy mindez egységes egésszé szerveződjék, olyan művé, amely a látogatóknak esztétikai és intellektuális élményt nyújt, ízlésüket formálja. A megvalósítás a világ hasonló színvonalú képtáraiban látottak alapján kialakított ideálnak kívánt megfelelni - talán nem nagy késéssel. S lévén csak egy átmeneti időre szóló kiállítás, remélhetőleg nem fog olyan sokáig állni, hogy korszerűtlenné váljék. EMBER ILDIKÓ